Ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja.

2005-ben, a hatvanéves évfordulón határozott úgy az ENSZ, hogy az auschwitzi koncentrációs tábor fölszabadításának napját, január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává teszi. A határozat szerint a megemlékezés mellett „a tagállamok kötelessége oktatási programokat indítani annak elősegítésére, hogy az ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg”.

Jó, hogy van nemzetközi emléknap. Jó, hogy vannak megemlékezések, műsorok, emlékhelyek, emlékművek. Még jobb, ha vannak emlékek is, élettörténetek, arcok és nevek.

Méghozzá ismerős arcok és nevek. Mert ahogy Esterházy Péter írta: „ ... a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. ... tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban.”

Kedves barátnőm fájdalmas felfedezése volt, hogy a szépséges porcelánkészlet az édesanyja vitrinjében a szomszédéktól „került” hozzájuk, azoktól, akiket elvittek a nyilasok. Aztán az is kiderült, hogy a nagypapi, akit gyerekfejjel néha ő is hallott még cifrán káromkodni, alaposan kivette a részét a munkából, amikor a magyar állami vasúttársaság szállította a Német Birodalomba a vidéken összegyűjtött zsidó családokat. Pedig a nagymama hűségesen járt a beregszászi zsinagógába, mielőtt átjöttek Magyarországra.

Másik barátnőmnek már felnőtt mindhárom saját gyermeke, amikor édesanyja régi iratait rendezve rádöbbent, hogy anyai nagymamája volt az első, akit megkereszteltek – tehát ő maga is, a gyerekei is zsidó származásúnak számítanak. Harmadik barátnőm szintén felnőttfejjel igyekszik megismerni zsidó gyökereit, ráadásul szeretné megőrizni keresztény hitét is.

Az ilyen történetek még feldolgozásra várnak, mert amíg nem engedjük napvilágra őket, addig a sötétben, a tudatalatti pincéjében sok bajt tudnak okozni. Minden európai családnak megvan a maga története, a maga emlékei, mert nem lehetett kimaradni azokból az időkből.

De amíg elbújunk a hivatalos megemlékezések mögé, amíg, ahogy Eszterházy írja, nem helyeztük el a saját életünkben a holokausztot, addig hatalma van felettünk, addig kísérthet, megfélemlíthet, zsarolhat.

Bár a szemtanúk lassan elfogynak – az örökségük velünk marad. Pszichológusok tapasztalata, hogy harmadik-negyedik generációs érintettek – lágerfoglyok és háborús bűnösök fiatal unokái, dédunokái – szenvedik meg a családtörténet feldolgozatlanságát. Igaz ez a huszadik század minden szörnyűségére, minden elszenvedőnek és tettesnek a leszármazottaira.

A gyógyulást a szembenézés és a kiengesztelődés, a hallgatás megtörése és a megbocsátás hozza meg,

ahogy erről Jobst Bittner német lelkipásztor könyvében olvashatunk. Meggyőződésem, hogy az ENSZ által megfogalmazott célt – hogy soha többé ne történhessenek hasonló szörnyűségek – épp ez a kiengesztelődés szolgálja, amely nélkül az emlékezés akár ellenkező hatású is lehet.

(Nyitókép: pixabay.com)