Érzelmi fogyatékos értelmiségiek

2018. június 13. SZEMlélek

Vajon melyik a jobb: a szív fej nélkül, vagy a fej szív nélkül? Miért kellene feltétlenül választanunk a kettő között?

agysziv.jpg

A helyzet tarthatatlanságáról

Sokat vekengünk arról, hogy milyen szörnyű állapotban van a mai magyar közélet, hogy milyen mérgező légkör és alpári hangvétel uralkodik a közbeszédben. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a közbeszéd légkörét meghatározó, úgynevezett értelmiségi réteghez tartozók legtöbbje is ezen a hangon szólal meg, ebben a toxikus légkörben tematizálja és értelmezi a velünk és körülöttünk történő eseményeket. A politikusok, újságírók, megmondóemberek, véleményvezérek többsége már eleve ingerülten, sértődötten, közönségesen és agresszíven kommunikál, a közéleti tartalmak fogyasztói, az internetes szubkultúra nick-nevek mögé bújó fotelhősei pedig ezt lelkesen, megkétszerezett intenzitással fröcsögik vissza a kommentfalakra. Így aztán kialakul egy lefelé húzó sötét örvény, amiben folyamatosan cirkulál a lélekmérgező, bűzös trutyi.

Nem a kispolgári erkölcscsősz, vagy a naiv széplélek szól belőlem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a politika, és az arra reflektáló közbeszéd nem babazsúr, hanem egymással szembenálló erők és vélemények kőkemény ütközőterepe. Nem is azt várnám el, hogy eltartott ujjal, kényeskedve kommunikáljunk egymással, hogy választékos irodalmi nyelvezetet használjunk a közéleti vitákban, de ha csak a sportra gondolunk, látnunk kell, hogy a legkeményebb csatákat is meg lehet vívni nemes küzdelemben, ahogy gyomorforgató sportszerűtlenséggel is. Egy ökölvívó ugyanúgy azzal a céllal lép a ringbe, hogy a másik arcát a lehető legpépesebbre verje, ahogy egy kocsmai bunyóban részt vevő részeg - a különbség a hogyanban van. Ha a ringben (azaz egy szimbolikus harcmezőn), egymást ellenfélként tisztelve, kölcsönösen elfogadott szabályok mentén, a sportszerűség keretei közt történik a bunyó, azt ökölvívásnak hívjuk, és egy méltán népszerű olimpiai sportágról beszélünk. Ha viszont a lehányt bárpult és a bűzölgő klozet közt, trágárul üvöltözve, asztalokat borogatva, egymás felmenőit emlegetve kívánják átrendezni egymás arcberendezését a szembenálló felek, azt garázdaságnak hívjuk, és nagy eséllyel börtönbüntetés jár érte.

Sajnos a körülöttünk kialakult légkör inkább az utóbbihoz hasonlít, és ebben az értelmiségi rétegnek elévülhetetlen érdemei vannak. Abban pedig a társadalom is felelős, hogy mindezt nem csupán eltűri, de a közbeszédben és a világháló közösségi felületein egymást túllicitálva visszhangozza, cirkulálja.

Csak egyetlen példa, melyen keresztül jól szemléltethetjük, hol is tartunk most. Vajon rá tudunk-e még csodálkozni arra a megdöbbentő tényre, hogy az elmúlt évek egyik közéleti, sőt, már-már szakpolitikai kulcsszava a "G-nap"? Gondoljuk át, hogy honnan származik a kifejezés, ízlelgessük, hogyan lett egy alulmúlhatatlanul közönséges megnyilvánulásból általánosan elfogadott közéleti toposz, hogy végül politikai krédóként transzparensekre festve aláálljanak emberek. De most tényleg!

Politikai beállítódástól függetlenül: hogy létezik az, hogy egy összevizelt nadrágban és súlyosan alkoholos állapotban előadott trágárság (mely szerint egy közéleti szereplő szerint egy másik közéleti szereplő egy, hogy is mondjam, hímivarsejt) ekkora karriert futhatott be a médiában, majd a közélet valamennyi fórumán?! Ez tényleg egy kritikai észrevétel? Valóban reagálni kellett rá, sőt, kanonizálni az örökkévalóság számára? Aztán hasonlítsuk össze a mi "G-napunkat" a 20. századi történelem egyik leghíresebb, legdicsőségesebb eseményét jelölő "D-day" kifejezéssel, és éljük át a mindent elöntő szekunder szégyent...

Az értelmiségi létforma fejnehéz féloldalasságáról

Szeretném megvilágítani, hogy szerintem mi a gond az úgynevezett értelmiségi réteggel, és hogy hogyan lehetne ezt a problémát orvosolni.

Az értelmiségi szó már a nevében hordozza a felvilágosodás eszmei alapvetését, a ráció felsőbbrendűségét, hogy az ész, a gondolat, az értelem az ember valamennyi mentális funkciójánál, képességénél, készségénél előbbre való. Benne van az enciklopédizmus intellektuális felsőbbrendűségi tudata, a babonáktól terhelt "sötét középkor" meghaladásának eufóriája, a 19. századi Nyugat naiv humanista optimizmusa, a ráció apoteózisa.

Az értelmiségi a fehér köpenyes tudós, aki a szellem kísérleti laboratóriumaiban, titokzatosan gőzölgő kémcsövekben keveri ki az emberi faj boldogulásához szükséges elméleteket, tudományos téziseket.

Az értelmiségi a megmunkált, kiművelt elme, a felvilágosodott emberi társadalom krémje, a közvélekedés alakítására felkent főpap.

Nem véletlenül használtam a "főpap" szót, hiszen a Magyar Nagylexikon így fogalmaz az értelmiségi társadalmi réteg eredetével kapcsolatban: "A felvilágosodás során az entellektüelek fokozatosan átvették a papság középkorban meglévő és az azt megelőző korokban is hasonló (teokratikus) szervezetek által birtokolt szellemi előjogokat." Végül is érthető a dolog, hiszen ha az emberi faj a gondolkodásra való képességéről kapta a nevét (homo sapiens), akkor persze, hogy inkább az intelligencia hányados legyen a társadalmi szerepvállalás fokmérője, mint mondjuk a bicepsz mérete. (Annak ellenére, hogy hívő ember vagyok, egy pillanatig nem sírom vissza a középkori állapotokat, amikor a közgondolkodás terén a papság élvezett szellemi előjogokat, hiszen inkább élek én is egy olyan világban, melyben a tudósok akarják leégetni a papokat, mint abban, amelyben a papok akarták elégetni a tudósokat.)

Ám ahogy a szekularizáció során a világi társadalom szemében a papság - jól ismert okok miatt - elvesztette a szellemi előjogait, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy ebben a formájában az entellektüel, az értelmiségi réteg is alkalmatlanná vált arra, hogy utat mutasson az emberiség számára. Aki ezt vitatná, az csak godoljon arra, hogy hány emberéletet követeltek azok a ködös, zavaros 19-20. századi utópiák, melyek egytől-egyig értelmiségiek íróasztalain születtek meg, hogy aztán százmilliók pusztulását okozva váljanak véres valósággá. A felvilágosodás és az abból következő nagy társadalmi átrendeződések során a fej, a ráció egyre agresszívabban, később vérgőzös mámorban tobzódva követelte magának a vezető szerepet az emberi faj történetének alakítására. Így aztán - a hivatalos történetírás szerint - a "sötét középkor" sötétségét végre bevilágította a mindenhatónak kikiáltott ráció dicső világossága. Ám ha igazán őszinték vagyunk, csak a két világháború és a két brutális diktatúra tömegsírjaiba belelőtt százmillók bőségesen elegendő gondolkodnivalót adnak arra nézvést, hogy vajon tényleg minden rendben van-e a ráció megistenülése vonatkozásában...

Vajon melyik a jobb: a szív fej nélkül, vagy a fej szív nélkül? Az inkvizíció, amely Isten nevében kínzott és gyilkolt "eretnekeket", vagy a vendée-i mészárlás, amikor az istenhitük miatt mészároltattak le százezreket, köztük nőket és gyermekeket a francia forradalom frissen felvilágosodott vezérei?

A babonákkal és hiedelmekkel terhelt, üres vallásosság, vagy a faji, esetleg osztályalapon tömegeket lemészárlásra ítélő, entellektüelek agyában megfogant társadalommérnökösködés? Egyik szörnyűségesebb, mint a másik!

Miért muszáj választanunk a fej és a szív között? Hiszen e kettő együttműködése lehetne a záloga annak, hogy az eddig elkövetett szörnyűségek ne történjenek meg többé. Az értelem, a gondolkodásra való képességünk valóban az egyik legnagyobb kincsünk, ugyanakkor nehéz lenne vitatni Saint-Exupéry örök érvényű mondatát, mely szerint "jól csak a szívével lát az ember.” E kettő nem kellene, hogy kizárja, hanem ki is egészíthetné egymást.

Az értelmiségi réteg modernkori felkenetésével az a legfőbb probléma, hogy az értelem megmunkálása, bármilyen jó és kívánatos dolog is, nem elegendő ahhoz, hogy teljes emberré váljunk. Az értelmiségi szó pontosan megmutatja és kijelöli önnön kompetenciájának határait.

Avagy miközben a gondolkodás és az arra épülő tudomány kétségtelenül az emberi faj történetének húzóágazata, minden, ami igazán fontos az életben, a tudomány számára vakfolt, hiszen megmérhetetlen, definiálhatatlan, az SI mértékegységek által földolgozhatatlan.

Mi a mértékegysége a boldogságnak? Egyáltalán: létezik boldogság? Be lehet bizonyítani? Mivel mérjük meg a szeretetet? Hogyan számítsuk ki a hűség jelentőségét? És a barátságét? Miért fontos a lelkiismeret? Sőt, létezik egyáltalán tudományosan bizonyítható lelkiismeret? Hiszen a tudomány a mai napig azt sem tudja bebizonyítani, hogy létezik lélek. Vagy ha létezik, akkor hol található: az agyban? Melyik részén? Vagy a szívben? Hol? A billentyűk közt? Senki sem tudja, sem definiálni, sem megmérni, ennek ellenére tudjuk, hogy mennyit ér egy ember, aki boldogság, szeretet, hűség, barátság és lelkiismeret nélkül él. E kérdések tekintetében nem fog eligazítani minket a szögmérő, a vonalzó és a fehér köpeny. A tudomány ezeken a - teljes és boldog élethez leginkább szükséges - pontokon kapitulálni kénytelen.

Az érzelmiségi létforma szükségességéről

Amit eddig leírtam, nevezhető akár meddő siránkozásnak is, úgyhogy arra gondoltam, hogy az örökös panaszkodás helyett itt az ideje a tettek mezejére lépni. (Oscar Wilde szerint "mindenki panaszkodik az időjárásra, de senki nem tesz semmit az ügyben", és valóban, milyen igaza van!)

A közélet tartalomszolgáltatóitól, tematizálóitól és hivatásos értelmezőitől a továbbiakban ne csak azt várjuk el, hogy az úgynevezett értelmiségi réteghez tartozzanak, hiszen az, hogy valaki felsőfokú végzettséggel (és persze a közéleti szereplés iránti ambíciókkal) rendelkezik, még önmagában nem teszi őt alkalmassá arra, hogy a közélet résztvevője és alakítója legyen!

A sűrűn barázdált agytekervény ugyanis nem ad felmentést a sivár és elhanyagolt szívre, a Mengyelejev-táblázat alapos ismeretéből semennyire sem következik az, hogy képesek vagyunk szót érteni embertársainkkal, ahogy jól megfigyelhető az is, hogy a gondolkodás bajnokai simán lehetnek a társas viselkedés toprongyai.

Éppen ezért szükség lenne az érzelmiségi szó bevezetésére, amely nem félreállítaná, sokkal inkább kiegészítené az értelmiségi fogalmát. Mindezt nem pusztán egy nyelvi gegnek szánom, hiszen a tudományos kutatások (!) az életben való boldogulás feltételeként a sokat emlegetett intelligencia hányados (IQ) mellett egyre hangsúlyosabb szerepet tulajdonítanak az érzelmi intelligenciának (EQ). Miért csak az ember lexikális tudását, szakmai felkészültségét tesszük meg az "értelmiségi" létforma, a társadalmi szerepvállalás és az abban való kompetencia mértékegységül?

A racionális gondolkodásra való képesség és az érzelmi intelligencia közti egyensúly egyáltalán nem valami tudálékoskodó műprobléma, hanem egy olyan fontos és hangsúlyos kérdés, ami nagyon is gyakorlati módon és alapvetően befolyásolhatja az életünk minden területét: szakmai kiteljesedésünket, világlátásunkat, kapcsolatainkat, életutunkat.

Valahol olvastam egyszer, hogy a lexikális tudásnak kb. annyi köze van a boldog és kiteljesedett életre való képességhez, mint a szépírásnak a szépirodalomhoz. Szerintem találó gondolat, valamiért a modern, nyugati ember mégis nagyvonalúan félrenéz, amikor az értelmiségi réteg fejnehéz érzelmi idiótáit szemléli.

Egy nagy multicég vezetője mondta egyszer egy interjúban ezt az elgondolkodtató mondatot: "A munkatársak legtöbbjét szakmai alkalmasságuk miatt vesszük fel, és emberi alkalmatlanságuk miatt rúgjuk ki." Tehát a barázdált agytekervényei miatt veszik fel, és az elhanyagolt érzelmi intelligenciája miatt rúgják ki. Ugye, elég gyakorlati példa arra, hogy miért lenne égetően fontos az IQ és az EQ közti egyensúlyra való törekvés?!

Ám nem csak a multik világában igaz mindez, mert a hétköznapi élet területén sem kell messzire mennünk, hogy példákat találjunk a rémületesen alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező szakmai kiválóságok egész sorára...

Az okos és jó tollú újságíró, aki nyilvános fórumokon nem ritkán artikulálatlan hangon üvöltözve, trágárul ordibálva, csapkodva képviseli véleményét, védi vélt igazát, pedig nyilvánvaló, hogy az óvodai homokozó volt az utolsó olyan közösségi tér, ahol úgy tűnt, hogy a hangerő egyenes arányosságban áll a képviselt vélemény vélt igazságtartalmával. Nem pusztán esztétikai jellegű problémáról beszélünk, hiszen sokkal komolyabb meggyőző erőt képvisel az a vitázó, aki képes uralkodni a saját érzésein, és nem keveri össze a földolgozatlan komplexusaiból származó szorongásos tüneteit az igazságért kiálló ember prófétai dühével.

A túlszolizott képű, macsó nőgyógyász, akitől sírva jön el az első gyermekével várandós kismama, miután a főorvos úr első kérdése az volt, hogy meg akarja-e tartani a babát (amely babárért nyolc éven át imádkozott a férjével), az utolsó pedig egy alig burkolt szexuális jellegű felajánlkozás.

A karmester, aki Beethoven zenéjét ugyan érti, de azt már nem, hogy mennyire kontraproduktív dolog állandó jelleggel megalázni a zenekara tagjait - azt a közel száz hús-vér embert, akik nélkül a maestro csak a levegőt szeletelné a néma varázspálcájával. Így annak ellenére, hogy ő azt hiszi, hogy éppen kompromisszummentes művészeti tevékenységet folytat, valójában az elmaradt gyerekkorából származó hiányosságait teszi közszemlére, amikor egy kis mitugrász, cezaromán, hisztis zsebdiktátorként viselkedik.

A félistent játszó, jól láthatóan nárcisztikus személyiségzavarral küszködő pszichiáter, akiről első látásra üvölt, hogy neki magának lenne szüksége egy jó alapos terápiára, esetleg gyógyszeres kezelésre. Aki annyira arrogáns és leereszkedő stílusban kommunikál a klienseivel, hogy egy kedves barátom először azt hitte, viccel a főorvos úr. Majdnem felnevetett, hogy "Háhá, értem ám a viccet, doktor úr!", amikor rá kellett jöjjön, hogy az orvos teljesen komolyan viselkedik vele úgy, mint egy feudális hűbérúr a jobbágyával.

A színházi rendező, aki azt hiszi, hogy hírnevénél és pozíciójánál fogva szexuális tárgyként kezelheti a társulatában játszó színművészeket.

A vezérigazgató, aki, mire följutott a multi-ranglétra regionális csúcsára, nagy igyekezetében teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal, a saját lelkével (ennek sajnálatos mellékhatásaként a tesztoszteron állományával is), így a kínzó belső ürességét státuszszimbólumokkal, ego-protézisekkel és kokainnal próbálja telepumpálni.

Az ügyvéd, aki magától értetődő, pszichopátiás egykedvűséggel hazudik, csal, minden gátlás nélkül veszteget és zsarol meg embereket, ha az előre viszi saját és kliense érdekeit.

Természetesen nemcsak ilyen ügyvédek, vezérigazgatók, rendezők, pszichiáterek, karmesterek és újságírók vannak, de nagyon úgy tűnik, hogy ez pusztán az isteni kegyelem nagyságának köszönhető. Ugyanis...

az érzelmi intelligenciával is megáldott értelmiségi mintha nem azért lenne normális, amilyen társadalmi szerepet betölt, hanem annak ellenére.

Pedig ahogy a tudás sem csak úgy magától lesz a miénk, hanem keményen meg kell dolgozni érte, úgy az érzelmi intelligencia, a szív okossága, a másik felé fordulás képessége sem genetikai hozottság pusztán. Tenni lehet érte, tanulni és fejleszteni lehet, munkát és energiát lehet belefektetni. Csak éppen nem muszáj, mert szinte minden értelmiségi feladatkör ellátásához diplomákat, papírokat és szakmai referenciákat kell csupán bemutatni. Amíg a társadalom nem várja el az őt képviselő politikusoktól és közéleti szereplőktől, hogy az érzelmi intelligencia tekintetében is képzettek, pallérozottak legyenek, addig nem is lesznek azok. Nem furcsa, hogy míg egy óvodában, idősek otthonában vagy bármilyen szociális intézményben praktizáló mentálhigiénés szakembertől elvárják, hogy többszáz óra önismereti munka legyen mögötte, addig egy magas pozícióban lévő politikusra - aki egyszer milliók sorsát befolyásoló döntéseket hoz, máskor nemzetközi sajtótájékoztatókat tart - semmilyen efféle elvárás nem nehezedik? (A nyolc általánossal EP-elnöki tisztet betöltő politikusról már ne is beszéljünk...) Sem az ország közvélekedését formálni kívánó, heti több cikket publikáló újságíróra, sem a legkiszolgáltatottabb állapotban lévő emberekkel foglalkozó sebész főorvosra...

Nagyon is gyakorlati dolgokról van szó! A modernkori történelem során egymás mellett éltek és alkottak az értelmiségi és az érzelmiségi-értelmiségi beállítottságú emberek. Mi lett volna például, ha a bizonyos nyugati csúcs-értelmiségi körökben mai napig ünnepelt - szintén csúcs-értelmiségi - Marx olvas, mondjuk, Dosztojevszkijt? Az entellektüel Marx társadalomtudományos kémcsöveiből ugyanis egy rakás olyan gondolat párolódott le, melyeket aztán Lenin, Sztálin vagy éppen Pol Pot tett iszonytatóan véres valósággá. Azt a Dosztojevszkijt, aki íróként fölvetette az 1866-ban (mindössze 18 évvel a Kommunista kiáltvány megjelenése után) megjelent Bűn és bűnhődés lapjain, hogy hiába a társadalmi egyenlőségről ábrándozó jó szándék, a sok lángoló erejű, világmegváltó gondolat, ha annak kiteljesedése érdekében mindenekelőtt baltával agyon kell csapni egy-két embert, akkor érdemes másik világmegváltó eszmét keresni, minthogy a cél nem szentesítheti az eszközt. Ha figyelt volna erre és az efféle érzelmiségi-értelmiségi hangra Marx, Lenin, Sztálin, Hitler, Polpot, akkor egy másik világban élhetnénk ma.

Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, holnaptól megváltoznak a közéleti szerepvállalás feltételei, de mi magunk lehetünk érzelmiségi-értelmiségiek. Csak azt kell szemünk előtt tartanunk, hogy mindabban, amit teszünk, figyeljünk a "mi" mellett a "hogyan"-okra is. Az érveink mellett figyeljünk a szívünkre is. Legyen ebben sorvezetőnk egy igazi ókori érzelmiségi-értelmiségi, Pál apostol örök érvényű gondolata:

"Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, és minden titkot és minden tudományt ismerek is, és ha teljes hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen bennem, semmi vagyok. És ha szétosztom is minden vagyonomat, és testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen bennem, semmi hasznom abból." (1Kor 13, 1-3)

Azaz hiába a virtuóz retorikai bravúrokkal teli ékesszólás, szeretet nélkül csak üres szócséplés, súlytalan fecsegés lesz a legszebb szónoklat is. A világ legokosabb embere lehetek, titkok tudója, a múlt avatott ismerője és a jövő prófétai látnoka, a világ összes tudományos fokozatát a nevem elé gyűjtögethetem, ha a szívem mélysége nem ellensúlyozza az ismereteim magasságát, akkor bölcsesség helyett csak intellektuális státusszimbólumokra tettem szert, és egy jéghideg tudáskupac vagyok csupán.

Lehet bennem olyan erős hit, megingathatatlan motiváció, hogy valóságos szuperhőssé válok az emberek előtt, életművemmel egyszerre írhatom át a fizikai törvényeket, a pszichológia alapvetéseit és a történelem könyveket, ha szeretet nincs a szívemben, az egész csupán egy értelmetlen és felesleges erőlködés, amely a kortársaim ámulatát ugyan kivívhatja, ám az utókor már pontosan tudni fogja, hogy egy senki voltam.

Lehetek oly nagylelkű, hogy minden javamat a szegényeknek ajándékozom, tátott szájjal csodálhatnak az emberek, leborulhatnak erkölcsi nagyságom előtt, ám valóságos szeretet nélkül csak nárcisztikus, magamutogató jótékonykodás lesz minden cselekedetem.

Lehetek akár mártírrá is, aki az életét is odadobja mindenestül, hogy egészen égő áldozatként lobbanjon el az Igaz Ügy szent oltárán, lehetek már életemben díszpolgár, utcanév és érettségi tétel, ha szeretet nélkül cselekszem, mindez csak egy önnön nagyságától elájuló, görcsös áldozati póz lesz csupán.

Ezért nem elég értelmiséginek lenni! A szív megművelésére van a legnagyobb szükségünk.

bl.jpgTudom, amiről a jó öreg Pál beszél, az "agapé" szeretet messze több, mint a szív okossága, vagy egy nemes érzelem, de ne legyünk telhetetlenek! A mi kis nemzetünk már attól sokkal jobban lenne, ha a saját értelmiségétől elvárná, hogy érzelmiségi is legyen...

Bolyki László

(Illusztáció forrása: rewireme.com)

 

 

adomanybanner_600.jpg