Világméretű összefogás a válasz az orgonaégető vandalizmusra

2018. június 03. Gégény István

Van, amit a hírekből nem lehet kideríteni. Ellátogattam Kemenessömjénre, ahol egy nappal a vélhetően szándékos templomi gyújtogatás után szokás szerint misére gyűltek össze a hívek.

k2.jpg

Nem terveztem, hogy vasárnap hajnalban kelek, de előző esti telefonbeszélgetésem Németh Zoltán plébánossal arra hívott, hogy a magam eszközeivel valahogy próbáljak meg közvetlenül segíteni a megtámadott közösségnek. Nincs mese, a 8 órakor kezdődő szentmiséhez még akkor is korán kellene indulni, ha a közelben laknék. Odafelé a szinte teljesen néptelen autóúton volt időm és lehetőségem morfondírozni egy kicsit a tűzeset eddig ismert részletei kapcsán a szándékról, meg arról is, hogy miként tudnám kamerával a kezemben, "lábujjhegyen" nem megzavarni egy sebzett szívű közösség ünnepinek szánt együttlétét. Mert Úrnapja van, ahogy a misén elhangzik, a "legkatolikusabb" egyházi ünnep. Önmagában az is csoda, hogy megtartják a misét – ehhez a csodához az előző órákban sok szellőztetés és alapos takarítás is szükségeltetett.

A mise előtt pár perccel már mindenki ott van az épületben, élénk diskurzus zajlik a padok közt. A plébános is elvegyül a közösségben, egymást erősítik, nyugtatják a helyiek. Közben azon gondolkodom, honnan ismerős ez a szag – illatnak nem nevezném. Aki járt már öntödében, el tudja képzelni, mit éreztem, a többi jelenlévővel együtt. De a körülmények így sem elviselhetetlenek, még csak nem is méltatlanok. Ellenkezőleg. Ezeket az embereket a hitükért érte támadás, még ha nem is biztos, hogy annyira tudatos volt az elkövetők szándéka. Abszolút keresztényi, abszolút jézusi közegben, lélekben összekapaszkodva itták magukba a kis létszámuk ellenére a teljes társadalmat képviselő fiatalok, középkorúak, idősek, nők és férfiak Zoltán atya megbocsátásra hívó, a bosszú mérgétől óvó szavait.

k0.jpgA helyszínen készült tucatnyi fotó a képre kattintva tekinthető meg.

– Vajon mit tenne Jézus – gondolkodom tovább, beleképzelve magam a falusiak helyébe. Valószínűleg úgy tenne, mint ők. Eljönne a közösségbe. Miért is maradna távol? A mise végén nem mindenki távozik – már a további takarítást, felújítást tervezik. Nem hátra tekintenek, felelőst keresnek, hanem a megoldáson, továbblépésen munkálkodnak. A hívek kis csoportjával szelfit készítve üzenünk a világnak, a közös képhez a mise után a templomba betérő evangélikus fiatalembert is sikerült némi unszolást követően odahívni. Németh Zoltán jelzi: a következő időszakban könnyen lehet, hogy az evangélikus templomban lesznek majd a katolikus misék; nagyon segítőkészek, nyitottak a másik felekezet tagjai.

A polgármester nem csupán protokollból jött el, tudván, hogy újságíró is érkezik. Mindig itt van, elsőként jön, utolsóként távozik. Ő ugyanis a sekrestyés, a templomgondnok, a harangozó. Kutatom a fejemben, rengeteg közösséget, egyházközséget ismerve vajon találkoztam-e már ilyen együttállással, de nem rémlik hasonló kettős szolgálat. Szinte könnyekre fakad, miközben az orgonáról beszél, amelyet saját kuporgatott pénzükből vásároltak a település lakói. Sem ő, sem mások nem beszélnek a tettesekről, a támadásról. Csak az ügy van, a felújítás jár már az eszükben.

Megtudom, még Kanadából is érdeklődtek, hogyan tudnak segíteni. Nyílnak a szívek, szorosabbra fonódnak az egymást segítő karok.

Távozásomkor megdöbbentő élmény hoz zavarba. A kicsiny templomban esélyem sem volt észrevétlenül felvételeket készíteni, ezt azonban a hívek búcsúzóul kézfogással, köszönéssel viszonozták. Hálásak, hogy itt vagyok, hogy hírét viszem a közösségüknek. Örömmel teszem, megilletődve, s abban is megerősödve, hogy ahol túlárad a gonoszság, ott megerősödik a jóság is.

Ott voltam, láttam, megtapasztaltam: Kemenessömjén, ez az alig 600 lelkes falucska ma az egyik legjobb hely Magyarországon.

Gégény István