Beer Miklós: Remélem, megérem, hogy nős férfiakat pappá szentelnek

2018. június 01. Gégény István

A 75. születésnapját ünneplő váci főpásztor elküldte lemondást felajánló levelét Ferenc pápának. Miért hálás, mit sajnál? Hogyan tovább? Korszakértékelő interjút adott a SZEMléleknek.

beerm01.jpg

– Hogyan ünnepli a születésnapját egy püspök, akinek nincsen felesége, se gyermekei, se unokái?
– Az idei talán egy kicsit különlegesebb alkalom a viszonylag kerek évforduló miatt. Már tegnap nagyon kedves élmény ért, amikor megnyitottuk az új püspöki és káptalani levéltárunkat. A hivatalos programot kötetlen baráti beszélgetés követte a püspökség kertjében, amolyan előszületésnapi hangulatban. A köszöntések gratulációk mellett úgy éreztem, püspöki szolgálatomnak valamiképpen kézzel fogható lezárása régi tervünk megvalósulása, az ország talán egyik legmodernebb levéltárának az átadása. A mai napom pedig igazán felejthetetlenre sikerült. Délelőtt a közvetlen munkatársaim köszöntöttek, énekkel, szeretettel vettek körül, hozzájuk csatlakozott német testvérvárosunk, Donaueschingen küldöttsége. Utána egyházi iskoláink közös évzáró ünnepségét tartottuk – mintegy 1200 gyermek énekelt, táncolt a váci székesegyház előtti téren. A nap végén a Cecília kórusunk és a kórusiskola új tagjai tettek fogadalmat, majd ismét a püspökség kertjében folytatódott a családias együttlét. Holnap Zebegénybe megyek, az unokatestvéreim és családtagjaik népes csapatával ünneplünk majd.

– Ezek alapján nem tűnik úgy, mintha a cölibátus, a papi nőtlenség magányossággal, a világtól való elzárkózással járna együtt.
– Jézus szavai jutnak eszembe: ha elhagytok értem valamit, százannyit kaptok majd. Csodálatos élmények vesznek körül, ragyogó arcok, kedvesség, jóság. Nem is lehet ezt szavakkal kifejezni.

– Valóban különleges a mostani születésnap, hiszen 75 évesen a megyéspüspököknek fel kell ajánlaniuk a lemondásukat.
– Egyházi törvényünkben az szerepel, hogy a 75. születésnap előtt fel kell ajánlani a szolgálatról való lemondásunkat. Egy hónappal ezelőtt ezt megtettem, várom a választ. Amíg ki nem nevezik az utódomat, addig szolgálatban maradok. Nagyon jól esett, hogy a mai évzáró misén miniszterelnök úr egyik személyes képviselőjén keresztül gratulációt küldött a születésnapomra.

– A számvetés időszakában mi szerepel a hála serpenyőjében, s mit lehetett volna jobban csinálni?
– Nagy öröm és reménység, hogy elindult az egyházi szolgálattevők körének bővülése, kiterjesztése. Ez a folyamat már elkezdődött az állandó diakonátus megjelenésével, ami az elmúlt 15 év alatt jövőbe mutató gyakorlattá: több mint 30 állandó diakónusunk van, akik közül sokan önállóan plébániát vezetnek. Az akolitusi szolgálat (felnőtt férfiak bekapcsolódása a liturgikus és lelkipásztori szolgálatba) felfedezése tényleg püspökségem 15 évéhez kapcsolódik, más egyházmegyék példájára indítottuk el, s ma már félezernél is több felavatott akolitusunk van. Ezt azt jelzi, hogy megmozdultak az egyházközségek, lassan-lassan kilépünk a klerikalizmus zsákutcájából. Növekedtek a családközösségek, szépen gyarapodtak a lelkiségi közösségek. Említhetném a karitász szolgálatunkat, kórházi szolgálatunkat, egyházi iskoláinkat. Ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hogy nem maradt elég időm a papjainkkal való személyes beszélgetésre. Ha újrakezdeném, erre sokkal több időt szánnék. Az utódomat is arra bátorítom, hogy erre szánjon sok időt, így a papok érezzék, nincsenek magukra hagyva. Hiába van internet, telefon, a személyes beszélgetés pótolhatatlan.

– Kezdünk tehát már kilépni az önszórakoztató gettóegyház keretei közül, de van hová fejlődni?
– Hogyne! Lényegében meg kéne változtatni a szemléletünket. Ferenc pápa pünkösdi beszédében úgy fogalmazott: meg kell változtatni mindent. Ki kéne lépnünk abból, hogy ünnepségek szervezésével, külföldi vallási turizmussal letudjuk a vallási életünket. Éljünk keresztény módon: saját családunkban, környezetünkben, a körülöttünk élő emberek körében mutassuk meg a keresztényi szeretetünket! Attól vagyunk keresztények, hogy törődünk egymással.

– Hogyan tovább, lesz-e újra plébános a püspökből?
– Volt ilyen gondolatom, de beláttam, hogy ez nehéz helyzetet eredményezne az utódommal való viszonyban. A nyugdíjas éveimben szeretném, ha több időm lenne a lelki elmélyülésre, személyes találkozásokra.

– Újra előkerült a közbeszédben a Hittani Kongregáció prefektusának nyilatkozata nyomán, hogy miért nem lehetnek, miért ne lehetnének nők is papok. Mindeközben aki megfordul a váci püspökség épületében, számos hölgy munkatárssal találkozhat. Hol a nők helye az egyházban?
– Sokan kérdezik, hogy én, aki annyi kérdéshez nyitottan állok, ebben a témában miért nem vagyok nyitott. Nem tudok komolyabb észérvet felhozni: valami belső hang azt mondja, hogy tegyük a helyére a feladatokat. És valóban, sok nagyszerű hölgy dolgozik körülöttem: a pénzügyekben, az építkezéseink koordinálásában, főleg a hitoktatásban nélkülük nem létezhetne az egyház. Nem értem, miért lenne szükség nőkre a papi liturgikus szolgálatban. Ha tényleg elérnénk, ami a szívem vágya, hogy az arra alkalmas nős férfiakat egy idő után pappá szentelhessük, nem látom megalapozottnak, hogy nők papok legyenek. Inkább találja meg mindenki a feladatát, a hivatását. Nagyon remélem, hogy még talán megérem, amikor nős férfiakat pappá fogunk szentelni.

– A cölibátustól indultunk, ide is értünk vissza. Reális lenne, hogy viszonylag rövid időn belül változás álljon be e téren?
– Igen. Egyre erősebb a meggyőződés bennem, hogy egyháztörténelmi távlatban kellene újragondolni az egyházi szolgálatok rendjét, különválasztva a szerzetesség hivatását és a közösségvezető papi szolgálatot. Abban látom a sok félreértés okát, hogy jó szándékkal összekevertük a szerzetesi hivatást és az egyházközségek lelki vezetését. Nagyon remélem, hogy ebbe az irányba is tisztulni fog a látásmódunk!

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/zoom.hu)

 

adomanybanner_600.jpg