Gyilkossal levelezünk – egy házaspár vallomása

2018. május 19. SZEMlélek

Vajon mi indít arra egy gyermekeit boldogan nevelő párt, hogy kapcsolatba lépjenek egy élete végéig börtönben élő elítélttel? A feleség meséli el különleges történetüket.

borton.jpg

Minden Ferenc pápával kezdődött… A szavai, tettei szíven ütöttek és alaposan felráztak kényelmes szalonkereszténységünkből. „Lépjetek ki”, „legyetek irgalmasok” – de vajon itt, ma, Magyarországon hogyan tudnánk ezt megvalósítani?

A kin kell / kin nem kell segítenünk témájú elvi viták közepette egyre sürgetőbben kezdtük érezni a férjemmel, hogy valakit ideje lenne nekünk is önzetlenül támogatni. Mindegy, hogy migráns, roma, magyar, hajléktalan, fogyatékos, vagy árva...

Amire végül rátaláltunk, az bizonyos értelemben "fordítva" sült el, ugyanis a mi életünket változtatta meg! Megtapasztaltuk, hogy talán nem is elsősorban a rászorulóknak van szükségük erre az odafordulásra, hanem legalább annyira nekünk magunknak is.

A Mécses Szeretetszolgálatnál jelentkeztünk, kapcsolat nélküli fogvatartottakkal való levelezésre. Bátran vállaltuk, hiszen a Mécses anonim módon továbbítja a leveleinket, útmutatást, tanácsot ad, s támogat, ha kell, egyszóval úgy mutatja meg, miként tudunk segíteni, hogy közben "vigyáz ránk". Pont erre volt szükségünk! Úgy gondoltuk, ez igazán nekünk való önkéntes munka. Kötetlenül végezhető, így talán még belefér a gyerekeink mellett eléggé zsúfolt életünkbe. Nem is sejtettük, hogy életünk eddigi legnagyobb lelki kalandja kezdődik. Lett egy barátunk a börtönben! Sőt!

A tényleges életfogytiglanos fogvatartott másfél év alatt a legközelebbi barátunkká vált. Megváltoztatta az értékrendünket, a hitünket és az életünket.

Hallatlan izgalommal, egyben félelemmel teli kíváncsisággal írtuk az első leveleket. Mi járhat egy börtönben lévő ember fejében? Hogyan tudunk majd gondolatokat cserélni, szót érteni vele? Miféle kapcsolat lesz ez?

Nagyon hamar kiderült: pont olyan ember ő is, mint akármelyikünk. Arra vágyik, mint mindannyian: hogy legyen társa, akivel megoszthatja a gondolatait, érzéseit, aki figyel rá, válaszol a kérdéseire, számít neki az ő sorsa, kíváncsi a történetére… Azt hiszem, velünk jól járt. Nem is csak egy levelezőtársat kapott, hanem egy egész családot, akik aggódnak érte, gondolnak rá, törődnek vele. Akik szeretik. Ahogy Penelope Ward találóan kifejezte: "Sosem gondoltam volna, hogy csupán az, hogy valaki fogja a kezem, teljesebb emberré tehet, mint bármi más."

Úgy érezzük, Isten üzenetét is közvetíthettük felé, és az örök fogságra ítélt ember talán a lelki szabadulás felé vezető úton is elindult. De, ahogy jeleztem, nemcsak rajtunk keresztül üzen Isten neki, hanem rajta keresztül is nekünk! Mi kezdtük el őt Istenhez vezetgetni? Vagy ő minket? Nem tudjuk, de az biztos, legalább annyit kapunk ebből a kapcsolatból, mint amennyit adni próbálunk. Vagy még többet...

Lássuk, mit is kaptunk mi:

1. Kaptunk egy barátot (igazi barát, nem túlzás a kifejezés, ez egy egyenrangú kapcsolat), akinek valami hallatlan kincs van a birtokában: rengeteg ideje van ránk. Annyi, amennyi ebben a rohanó világban senki másnak nincs. Van ideje meghallgatni minket, még a gyerekeinket is! Őszintén érdekli minden apróság, ami történik velünk, együtt örül, vagy épp együtt bánkódik velünk. Egyik kisfiunkat például kihívta a 21. század leghosszabbnak ígérkező sakkjátszmájára: havonta tudnak egyet-egyet lépni levélben, már több mint egy éve tart ez a különleges mérkőzés! Közben ő is megrendítő őszinteséggel tárja elénk az életét. Ilyen mély barátságunk még sosem volt! Nekünk is öröm időt kiszakítani a rohanó életünkből, nagyon békés hangulatot teremt a levélírás. – Az IDŐ, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat – olvashatjuk a Kis herceg történetében.

2. Kaptunk egy közös, önmagunkon túlmutató CÉLT. Már régóta tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy egyénileg is akkor épülünk, ha nem saját magunkra, hanem másokra gondolunk, ebből következően a mi házasságunk is akkor épül igazán, ha nem egymásra figyelünk, hanem közösen másokra. Sőt, ez a párhuzam a családra is igaz.

Ha az ember, a házasság, a közösség célja önmagán belül marad, nem lesz hosszú életű. Kellenek önmagán túlmutató célok – ebből származnak a gyümölcsök.

Mióta a levelezőkapcsolatunkban egy másik emberen próbálunk közösen segíteni, a házasságunk és a családunk is egyre erősödik, nagyon összekovácsol bennünket ez a közös feladat! Az csak a bónusz, hogy a levelezőtársunknak írt leveleink egymás számára is ajándékok, hiszen jobban megismerjük egymást is, véleményt formálva olyan kérdésekben, amik magunktól eszünkbe sem jutottak volna.

3. A gyerekeinknek nemcsak PÉLDÁT mutatunk, hanem bevonva őket, olyan szép részletet látnak meg a világból, amit eddig még mi sem ismertünk. Egész eddigi életük során igyekeztünk mindig új és új dolgokat mutatni nekik: csupa szépet, izgalmasat kipróbálni velük, mindent megadni nekik, mindenre megtanítani őket. De csak egy szemszögből tudtuk nekik megmutatni a világot: a sajátunkból. Ahogy megismernek egy másik világot, egy újabb dimenzió mentén is formálódik az értékrendjük, olyan tudást szerezve, amit az iskolában nehezen lehetne elsajátítani. Megérinti, formálja, neveli őket is ez a kapcsolat. A kisebbek például saját vállalásból kezdtek biciklivel járni, hogy megspórolják az útiköltséget, így csokit küldhessenek a börtönbe Húsvétkor.

4. Felfigyeltünk a világnak egy másik oldalára, ami ugyancsak egy karnyújtásnyira van tőlünk, ám eddig zavartan, tehetetlenül félrenéztünk, hogy ne kelljen észrevenni. Mióta megismertük a levelezőtársunk életét, aki hajléktalanként is élt az utcán, máshogy tekintünk minden rászorulóra. Egyáltalán: merünk rájuk nézni! Talán ők is épp ugyanolyan értékes, szerethető emberek belül, mint a mi barátunk? Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy talán csak egy hároméves gyerek látja meg a göncök alatt az embert. Mi ennek a LÁTÁS-nak a képességét is megkaptuk. 14 éves lányom nemrég egy délutáni különóráról jött haza. Csillogó szemmel mesélte különleges élményét: a villamoson nemcsak átadta a helyét egy hajléktalannak látszó személynek, hanem beszédbe elegyedett vele. A néni elmondta neki, hogy vele sosem szoktak ilyen kedvesek lenni az emberek, nagy örömet szerzett neki. És viszont! A lányom otthon nem a tehetséggondozó foglalkozás részleteit, hanem a nénivel való találkozás élményét mesélte.

Megváltoztunk, és ezt az elítélt barátunknak köszönhetjük. Akkor is, ha kívülről talán nem is látszik – ugyanott lakunk, ugyanott dolgozunk... De aki a "szívével lát" minket, az észreveheti, hogy ez "igazán lényeges a szemnek láthatatlan".

Csodálatos változás, ami a lelkünkben történt. Így is lehet változtatni a világon! Arra bátorítunk, hogy próbáld meg Te is! A Mécses Levelezőszolgálat vár Téged is, hogy személyesen odafordulj a társadalom peremén élőkhöz.

(Kép forrása: planetminecraft.com)

 

adomanybanner_600.jpg