Nemzeti sportunk a szörnyülködés
anik.barbara 2018. április 23.

Nemzeti sportunk a szörnyülködés

Ez felháborító!

szornyu.jpg

Mintegy két éve találkoztam először azzal képpel, amelyen egy csapat tinilány az amszterdami Rijksmuseumban Rembrandt csodálatos Éjjeli őrjárata előtt a telefonjába feledkezve ül, ügyet sem vetve a háttérben kiállított remekműre. A fotó akkoriban nagy kört futott az interneten. A hozzá írt kommentek egyöntetűen hirdették, hogy el van veszve ez a nemzedék: már a művészet is értéktelen számukra, a saját kütyüjükön kívül nem érdekli őket semmi más. Egyértelmű értékvesztés. Bennem is hamar megfogalmazódott az ítélet, azzal a jóleső érzéssel, hogy magamat azért nem sorolom ezen elbutult generációhoz, amely már az orra előtt sem képes észrevenni a szépet és az értékeset (pedig majdhogynem ezen a generációhoz tartozom, igaz, akkor még nem gyarapítottam az "okos" eszközök használóinak táborát).

szornyu2.jpg

Tavaly egy technológiai fejlődésről szóló előadáson találkoztam ismét a fotóval, egészen más megvilágításban. Az előadó, aki a technológiai fejlődés életminőséget javító lehetőségeit domborította ki, ezen képpel illusztrálta, hogyan lehet egy okos eszköz segítségére a felhasználóknak abban, hogy közelebb kerüljenek a művészethez. Merthogy a képen valójában nem az látható, hogy a lányok saját kis privát/online világukban merültek el a kiállítóteremben ücsörögve, hanem épphogy a múzeum saját applikációját használva igyekeznek több információt nyerni a festmény értelmezéséhez. Emlékszem, anno megütött saját korábbi ítéletem súlya: mennyivel más színezete van így az egésznek… És mégis, első látásra mennyire könnyen marasztaltam el a fotó szereplőit.

Aztán félre is raktam az egészet, másfél héttel ezelőttig, amikor a Facebookon újra előkerült az ominózus fotó, majd ismét dőltek a szörnyülködő reakciók. Gyorsan kigugliztam egy cikket a kép valós magyarázatáról, belinkeltem a kép alá, mintegy árnyalva a helyzetet. A reakció sem maradt el: a megosztó rövid időn belül letörölte az egész posztot. Én meg elgondolkodtam…

A kép megosztásának valóban csak úgy volt értelme, ha negatív tartalmat sugallt? Nem lehet ugyanolyan értékes, ha ugyanúgy, mint az én esetemben, segít rávilágítani, mennyire könnyen ítélkezünk a kialakult kognitív sémáink alapján? Egy másik ismerősömmel osztottam meg akkor ezen gondolataimat, aki csak annyit reagált: "Miért csodálkozol? Nálunk a szörnyülködés nemzeti sport…" Szóval, ha nem lehet szörnyülködni, nem ér semmit az egész.

Pár nappal ezelőtt egy másik ismerősöm jóvoltából ismét felbukkant ugyanaz a kép – kis habozás után ugyanúgy jártam el, mint az előző esetben (már csak kísérleti szándékkal is). A megosztott magyarázat alatt ezúttal többen megköszönték, hogy megismerhették, mi áll valójában az elkapott pillanat hátterében. Nekem pedig jól esett, hogy sikerült tennem valamit azért, hogy az emberek, akik látják a posztot, kicsit ugyanúgy szembesüljenek saját ítéletükkel, és lehetőséget kapjanak megváltoztatni azt, mint én az említett előadáson.

Mert mennyire jó, ha tudunk örülni annak is, ha nem kell valakikről negatív képet alkotnunk. Mennyire jó lenne, ha nyitottak lennénk ugyanúgy a pozitív, egymás megértéséhez közelebb vivő üzenetekre, és képesek lennénk elengedni, vagy legalább kritikával kezelni a környezetünk által belénk szuggerált ítéleteket.

Ide kattintva további háttérinformáció ismerhető meg az említett kép kapcsán.

Anik Barbara

(Képek forrása: valasonline.com, ardenttransformation.com)

süti beállítások módosítása