Seregély István: A következő pápa a harmadik világból érkezhet

2018. április 19. Gégény István

Az egykori egri érsek a rendszerváltás után 15 évig vezette a hazai katolikus püspökök közösségét. Immár visszavonultan él, ám fiatalos lelkülettel építi, szolgálja továbbra is az egyházat. Kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozott a SZEMléleknek.

000_1.jpg

– A beszélgetésünk előtt jöjjenek be a szentmisére is – invitált tapasztalt újságírókat idéző kreativitással Seregély István a megbeszélt programunk előtti telefonhívásakor, mondván, így ott is tudunk néhány fotót készíteni az együtt imádkozó idős paptestvérekről. Az 1931-ben született főpásztor nem az egyetlen apostolutód volt a kicsiny helyiségben, hiszen Katona István püspököt is felfedezhettük a jelenlévők között. Bosák Nándor nyugalmazott püspök szintén a Nyíregyházán található Főegyházmegyei Papi Szociális Otthon lakója, ő azonban ezúttal máshol szolgált. Ilyen lelki ráhangolódást követően ültünk le áttekinteni egy gazdag életutat, beszélgetni örömökről és kihívásokról, a közelmúlt, a jelen és a jövő egyházáról.

– Sokan egri érsekként találkoztak az Ön nevével, de ha az élettörténetét egészen a kezdetektől nézzük, ennél sokkal színesebb életpályára csodálkozhatunk rá. Két világháború között született Szombathelyen, fiatalon Miskolcra került, Budapesten végezte tanulmányait, Papként szolgált a Dunától keletre, később a nyugati határszélen. Az Egri Főegyházmegye vezetését követően a nyíregyházi papi otthonba költözött, most is itt beszélgetünk. Mondhatnánk, hogy faltól falig, határtól határig végigszolgálta Magyarországot. Vissza tud emlékezni, hogy milyen motivációk alapján döntött a papi hivatás mellett?
– Köszönöm az irántam való érdeklődést! Ha nem is rendkívüli, de mindenképpen hálaadásra késztető élet áll mögöttem. Keresztény családban nőttem fel, a papi hivatás gondolatának kialakulása még valószínűleg az egyéni állásfoglalás előtti időben kezdődött. Sok szempont közrejátszott benne, a döntést pedig érettségi után, fizikai munka végzése közben hoztam meg. Akkor döbbentem rá, hogy a mindenható Isten szándéka szerint érdemes neki odaadni az életemet, értünk emberré lett Fia követésében, az általa rám bízott apostoli szolgálatban. Tekintettel arra, hogy ez az időszak a sztálinizmus kezdetére esett, amikor nem volt előnyös a család nálam fiatalabb tagjai számára, sem a családunk megélhetése szempontjából, hogy én papnövendékként a közelükben legyek, visszamentem a szülővárosomba. A Szombathelyi Egyházmegye kispapjaként készültem a papságra Brenner Jánossal együtt, akinek boldoggá avatása előtt állunk. 1955-ben szentelt bennünket pappá Kovács Sándor megyéspüspök, utána az egyház nemzetközi rendje szerint a kápláni szolgálat volt az első állomása mindegyikőnknek. A nyugati határsávnak egymástól távol lévő, Szentgotthárd és Kőszeg közötti területén szolgáltunk. János 2,5 évvel a szentelése után megérkezett az örökkévalóságba. Irigyeltem, mert nem tudtam, hogy az elkövetkező időben helyt tudok-e állni. Olyan időkről van szó, amikor olyasmivel „nyugtattak” bennünket, hogy: „Ha maga pap akar lenni, akkor maga marha, három év múlva már senki sem fog templomba járni...” Hát, most is járnak templomba az emberek, pártgyűlésre viszont nem. Mivel nem bíztak meg bennem, 19 év káplánkodás következett.

07_2.jpg

– Ez azért igencsak hosszú idő káplánként, ugye?
– Igen, hosszú idő... 43 éves koromban kerültem önálló plébánosnak Kőszegszerdahelyre, ugyancsak a határsávba. Életem legszebb 7 esztendejét töltöttem a már puhuló diktatúrában vidéken magukat nem exponáló vezetők mellett. 1981-ben Kőszegre kerültem, ahol 6 éven át káplán munkatársammal szolgáltuk az Isten országát. Csak jó emlékeket őrzök mind a hívekről, mind a munkatársaimról. 1987-ben, 56 éves koromban Szent II. János Pál pápa Egerbe küldött. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, mert nem készültem semmilyen magasabb beosztásba. De velem volt az Úr. Amikor 1990-ben megalakult a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Róma által elismert szabályzata, a társaim elnöknek választottak, így 15 éven át immár az egész országot próbáltam szolgálni.

– A Magyar Katolikus Püspöki Kar a rendszerváltozás egyik vívmánya lenne?
– Szó sincs róla! A magyar püspökök már az Osztrák-Magyar Monarchia idejében igyekeztek önállóan, a magyarországi ügyeket közösen képviselve időnként találkozni – ez még akkor a világon nem volt szokás. Az első világháború után az önálló magyar püspöki konferencia a mindenkori esztergomi prímás vezetésével egy állandó jellegű tanácsadó testülete lett a magyar egyházi, lelkipásztori szolgálatnak. A püspöki konferenciák jogi megalkotása a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhető.

– A zsinatra külön rá szerettem volna kérdezni, hiszen a különleges esemény tanítását összefoglaló magyar nyelvű kötetben Ön írt – még plébánosként – magyarázatot a vallásszabadságról szóló Dignitatis Humanae kezdetű dekrétumhoz.
– Másként írnám már meg…

– Miért változtatna rajta?
– Azért, mert akkoriban régi teológiai képzettséggel rendelkeztem, és a hatvanas években még nem alakult ki a későbbi évtizedekben már közérthetően elfogadott megfogalmazása a zsinati döntéseknek. A vallásszabadság nem azt jelenti, hogy minden vallás egyformán jó, hanem azt, hogy mindenki önként és szabadon irányíthassa a saját életét, amit az Istentől kapott. Ezt a jogot és feladatot nem lehet kényszerrel, erőszakkal befolyásolni. A vallásszabadság nem a vallás szabadságát, hanem a vallásos ember szabadságát jelenti.

06_1.jpg

– Hogyan élte meg Ön a II. Vatikáni Zsinat valóságát, az aggiornamento kifejezéssel illetett ablaknyitást?
– Úgy, ahogyan általában a fiatalabb emberek minden újnak örvendeznek. A várakozásaimnak messze megfelelően történt mindaz, ami a zsinat folyamán Rómában történt, és ami a dokumentumokkal az egész világ számára eligazításul szolgált. Az előjelek egyébként a XIX. századra nyúlnak vissza: amikor az I. Vatikáni Zsinat 1870-ben váratlanul befejeződött, mindenki tudta, hogy még vannak megoldatlan kérdések. A liberálissá vált Európában magától értetődő volt, hogy már az egész világ érdeklődött az átalakulás megvalósulása iránt. A több éves esemény kifejezett előkészítője XII. Pius pápa volt, aki több enciklikáját annak a témának szentelte, ami gyakorlatilag a II. Vatikáni Zsinat után az egyháznak új útbaigazítást adott.

Nem lett más az egyház feladata – Isten országának és az emberek üdvösségének szolgálata –, de megváltozott a mód, ahogy ezt az új körülmények között meg lehet valósítani. Csak egy példára hivatkozom: mi lenne ma, ha a latin liturgia volna az egyetlen tanúságtétel a templomainkban? A zsinat előtt másról szó sem lehetett. A Gondviselés biztos jele, hogy a nemzeti nyelven végzett liturgia, amely a Szentírásra épül, az Isten Igéjének hirdetésére korunkban a leghatékonyabb módnak bizonyult.

– Léteznek olyan hangok, talán Ön is hallja őket, melyek a tradíciók túlzó hangsúlyozása mellett helytelennek, rossznak ítélik a II. Vatikáni Zsinat számos döntését, eltérésnek tartják e tanítást Krisztus akaratától. Én ugyan nem tartozom közéjük…
– Szerencsére!

– Nem véletlenül. Rengeteg vívmányt említhetnék az Ön példáját folytatva, amelyek ma már evidenciának számítanak, de nem volt mindig így. Mit üzenne a kritikus, elégedetlen hangoknak?
– Azt, hogy az elégedetlenség velünk el fog múlni. Minden zsinat után voltak ellenirányú megmozdulások, elsősorban a tradíció, másodsorban a túlzott újítás irányába. Ez törvényszerűen következett a II. Vatikáni Zsinat után is.

02_3.jpg

– Térjünk vissza életpályája krónikájához! Épp egy óriási, ugrásszerű változásnál tartottunk: plébánosból érsek lett, egyhamar a magyar főpásztorok közösségének vezetését is Önre bízták. Talán néhány olvasónak újdonságot jelenthet, de a múlt évszázadban az Egri Főegyházmegye sokkal nagyobb területet, hívőt, papot foglalt magában, mint napjainkban.
– Negyed Magyarország! 24 ezer négyzetkilométer.

– Szent II. János Pál 1993-as döntését megelőzően oda tartozott szinte majdnem a teljes Debrecen-nyíregyházi Egyházmegye, a Rozsnyói Egyházmegye egy része kassai, szatmári területekkel együtt. Hogyan élte Ön meg ezt a hatalmas változást, miként tud ekkora kihívásnak egy ember megfelelni?
– Hát úgy, ahogy a többi ember, akik velem együtt élték meg ezeket az eseményeket, hiteles munkatársként: egyetértésben vállaltuk a ránk váró feladatot. Ugyanígy a kártérítési tárgyalások idején: e tárgyalások során, mi püspökök lemondtunk mindannyian a hasznot hozó tulajdon visszaadásáról. Megbíztunk abban, amiben az európai katolikum és az egész világ megbízik, hogy ha szükség van az egyház szolgálatára, akkor a szolgálat feltételeit maguk a hívek biztosítják. Ebből alakult ki az a jövedelmi adó 1 százalékát jelentő adminisztratív megoldás, ami bőségesen elég ahhoz, hogy a katolikus papság, még ha munkában duplája lenne, akkor is biztos megélhetést találna.

– Az egyházak számára felajánlható 1 százalékra utalt most?
– Igen! Ennek összege pedig attól függ, mennyien vannak a keresztények. Annyi támogatásra van szükség csupán, amennyi keresztény van. Az lenne az ideális, hogy 1 pap 1000 ember szolgálatát látná el. Most 7000 jut 1 papra, de annak a 7000-nek a jelentős része nem igényli a szolgálatot. Tudni kell, hogy a gondviselés az üdvösséget építi, nem az emberek elképzeléseit.

– A ’90-es évek elején igen fiatal voltam, de emlékszem arra a nagy változásra, ami a hitéletet jellemezte. Óriási bumm történt: megteltek a templomok, véget ért a megfélemlítések, vallási alapú elbocsátások korszaka. 1992-ben az első évfolyamába jártam egy újraindult katolikus gimnáziumnak, amely egy nagy intézmény-visszaadási hullám részeként kezdte meg működését. Ön hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Tárgyalások alapján találtuk meg akkoriban a megoldás útjait. A közoktatás közszolgálat. A magyar, és minden állam az ingyenes oktatás, nevelés költségeit adóban beszedi. Ha az oktatás egy részét átadja az egyházaknak és egyéb közösségeknek, akkor az adóból beszedett összeggel arányos támogatást is meg kell adnia.

Nem várható el ugyanis, hogy egy keresztény ember kétszer fizesse meg az oktatási adót, a jövő építésének kiadásait. Ezért jött létre az állam részéről az egyházzal történt megállapodás alapján az állami közoktatási támogatás, ami a pedagógusok fizetését, az intézmények fenntartását és a nélkülözhetetlen felújítási költségeket is fedezi. Nem mintha ezt a kormányok egyike, vagy másika jóindulattal kezelte volna.

– Nem csupán állami, hanem államközi szerződés is köttetett. A Vatikáni Szerződésre gondolok, amit 1997-ben szignáltak.
– Mintegy másfél éves előkészítés után. Ezért a szerződésért jár egy piros pont Horn Gyulának.

– Noha a volt szocialista miniszterelnököt nem buzgó hívőként őrizzük emlékezetünkben, más egyházi vezetőktől is azt hallom, hogy eléggé rendben van ez a Vatikáni Szerződés.
– Nem csupán ez van rendben, hanem ehhez igazodnak a többi országok hasonló megegyezései is. A Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként az Európai Katolikus Püspöki Konferenciának is tagja, sőt, 8 évig alelnöke voltam – ott egyértelműen az volt az álláspont, hogy a magyar megegyezésnél manapság jobbat nem igen lehet kötni. Ha nem is szó szerint lemásolták, de mintaként szolgált más nemzetek számára. A megállapodás az egyház szabad munkáját a hívek az 1 százalékkal támogatják, az állam pedig a közszolgálatot elvállaló kórház- és iskola-fenntartási költségeket köteles megadni. Nem többet, nem is kevesebbet. Ha becsülettel dolgozunk, ez bőven elég.

05_1.jpg

– Nem fogom tudni érseki ténykedése minden részletét felsorolni, de egy érdekességet mindenképp ki szeretnék emelni. Az Ön nevéhez fűződik ugyanis az első hivatalos katolikus rádió elindítása.
– Régi, fiatalkori vágyam volt, hogy legyen saját rádiónk, ám ennek megvalósulása csak akkor vált lehetségessé, amikor a személyi és anyagi feltételek rendelkezésre álltak. A magyar egyház megújulásának döntő része volt az intézményi megújulás, amelynek gerincét az egyházi iskolák és a katolikus egyetem megszületése jelentette. Onnantól már rendelkezésre álltak olyan szakemberek, akik az új iskolákban keresztényi felkészültséggel vették át az oktató munkát, a kultúra világában pedig képesek lettek egy rádió keresztényi szellemű elfogadtatására.

– Ma már evidens, hogy sok keresztény médium működik, de akkoriban ez azért meglepő újításnak tűnt. Mit szólt a katolikus rádió beindításához a közvélemény, akár az Ön püspöktársai, paptársai?
– Voltak ellenhangok, meg voltak mellettem szólók is. Én a Gondviselésre bíztam, hogy mellém áll-e, vagy melléjük. Hát, mellém állt.

– Létezik egy nóta, miszerint „Eger városa papok városa”.
– Ma már csak volt…

– Erre vonatkozik a következő kérdésem. A püspökök közössége és az Egri Főegyházmegye irányítása mellett nem volt más választása: a papképzés is szívügye lett, hiszen ott volt a szomszédjában a Foglár utca 6., egy óriási épület, sokszintes szeminárium. Napjainkban ezen infrastruktúra kihasználtsága az ország további papképző helyszíneivel együtt bizonnyal szerény. Hogyan látja Ön – akár saját korábbi tapasztalatai alapján – a papképzés, paphiány, keresztényhiány kérdéskörét?
– Ha Jézus Krisztus a követői közül kiválasztotta az arra teremtéstől fogva alkalmasokat, akik az ő munkáját tovább végzik, akkor azt fogja tenni a világ végéig. Mégpedig annyit, amennyire szükség van. A mindenható Isten hívása a papságra ma sem kevesebb, mint régen volt, csak egy gond van: a családok nem állnak mögötte. Nem egyszer előfordul, hogy a szülő azt mondja a gyereknek, ha pap akar lenni: elment az eszed? Ennek a korszaknak el kell múlnia, és akkor megint helyreáll majd a mindenható Isten szándéka szerint szükséges papi létszám. Hogy ezt miként bírjuk ki, azzal a kérdéssel függ össze, hogy lesz-e keresztény Európa, a jelenlegi globalizációs politikai törekvések korszakában.

– Maradjunk még a jelenlegi papságnál! Nem csupán a klérus létszáma csökkent le erőteljesen, de a korfa is bizonnyal terebélyes koronával bír. Tehát nem egyszerűen kevesebb pap van, mint 30-40 évvel ezelőtt…
– Elöregedett a papság.

– Vajon hogyan fogja pótolni a kicsiny létszámú fiatal papi generáció a nagyobb létszámú régebb óta fiatal papi nemzedéket?
– Említettem már, hogy nincs annyi papra szükség ma, mert sajnos az emberek eltávolodtak a templomtól. Ez érthető, hiszen két nemzedéken keresztül nem volt Magyarországon hitoktatás. Aki templomba ment, az állását kockáztatta.

Felnőtt két nemzedék, amelynek nincs vallási műveltsége, sőt, lelkisége sincs, mert nem volt, aki gondozza. Ha ma a gyerekének jót akaró ember keresztény iskolába küldi a fiát, lányát, aki majd felnőtt korában támogatni tudja a saját gyermeke keresztényi gondolkodását, megváltozhat a helyzet. De ez még nagyjából 40 év.

– Az olvasók nem hallják az Ön hanghordozását, de úgy érzékelem, mindezt nem félve mondja, inkább hiteles összképként, realitásként.
– Valóban nem félek. Persze, aggódom, amikor azt látom, hogy a ránk bízott feladatokat nehezen tudjuk ellátni, túlterheltek a papjaink. De hogy ezen múlna az egyház sorsa... Az egyház a hívekből áll elsősorban, az ő lelki gondozásukat szolgáljuk mi. Ha nem ezt szolgáljuk, akkor rossz papok vagyunk.

03_1.jpg

– Mit gondol Ferenc pápa „világiakkal” kapcsolatos törekvéséről, amely ugyancsak a II. Vatikáni Zsinat szellemiségéből fakad, egyben elődeit is hűen jellemezte, s amelynek magával kell hoznia a papság és a „világi”, a hívek közeledését?
– Hozza is!

– Elégedett azzal az állapottal, ahová eljutottunk 53 év után?
– Igen. Látszik, hogy az emberek magukénak érzik az egyházi szolgálatot: fiatalok és idősebbek is szívesen vállalnak olyan feladatot, illetve emberi életek szolgálatára Krisztus követését, amit azelőtt a papságnak egyedül kellett megoldania. Ilyen például a hitoktatás, ilyen az egyházközségi képviselőtestületek szerepe, ilyen az istentiszteleti liturgikus kisegítőknek az intézménye.

– Mi a véleménye Ferenc pápáról?
– A legjobb! Ő jelenleg a modern egyház és a jövő immár nem Európa-központú keresztény világának a képviselője. 400 évig olasz pápánk volt. Lehet, hogy akkor az egyház vezetését csak olasz szemmel nézték. II. János Pál pápától kezdve már európai nézet volt, most pedig dél-amerikai.

– Mindezt Ön lelkesedéssel fogadja.
– Így van! Nagyon valószínű, hogy nem is lesznek európai pápák a jövőben. Lehet, hogy kiemelkedik egy szent, akit idejében megválasztanak, de emberi számítás szerint a harmadik világ fogja adni az egyház vezetőit. Ott van például Sarah bíboros Guineából. Színes bőrű, otthon lett katolikussá és pappá, Nyugat-Európában püspökké, jelenleg kuriális bíboros és kitűnő lelki író.

– Milyen jövőkép él Önben az egyházra vonatkozóan a hazai, európai és globális társadalmi folyamatok vonatkozásában?
– A téma meghaladja a kompetenciámat, tekintettel arra, hogy 11 éve már nem vagyok püspökkari tag, még kevésbé elnök. Se tájékoztatást nem kapok, a véleményemre sem biztos, hogy bárki kíváncsi. Nem szeretnék hívatlan prókátor lenni.

– Én biztosan kíváncsi vagyok rá, hogy egy ennyire tapasztalt, sokat látott egyházi vezető milyen útravalót adna például egy magamfajta családapának. Mivel vértezzem fel a gyermekeimet, mikor segítem őket a leghasznosabban?
– Szükséges, hogy az örök üdvösségüket tartsa elsősorban szem előtt…

A sír nem az utolsó állomás. Ha ezt nem teszi valaki a családja életének egyik princípiumává, akkor úgy fog élni, hogy minden mindegy, úgyis vége lesz az egésznek. Hát, nem lesz vége! Nem lesz vége, hanem ahogy én itt éltem, annak a gyümölcsét fogom learatni a másvilágon.

– Egyik utolsó felvetésem az Ön első válaszában említett paptársához, Brenner Jánoshoz kapcsolódik, akit néhány napon belül boldoggá avatnak Szombathelyen. Ez a fiatal férfi nem tudhatta aznap reggel, amikor megölték, hogy soha többé nem ébred fel. De ment és szolgált.
– Irigykedem is rá. Két és fél éves szolgálat után bement a célba, én meg ma is itt gürizek gyarló papként bő hat évtizede.

– A lelke viszont érzékelhetően fiatal maradt. Szóval miért érdemes részt venni Brenner János boldoggá avatásán?
– Azért mert ismét átélhetjük, hogy a magyar nép az üldözések századában, legyen az a nyilasok, legyen az a nemzeti szocializmus, utána meg a kommunizmus, mindig tudott hősöket felmutatni. Ugyanezért dolgoztam Bódi Magdi ügyén is, ami végre már Rómában van. Egyszerű munkáslány volt, az ő boldoggá avatásában is reménykedhetünk.

04_2.jpg

– Nehéz megélni, hogy valaha Ön volt a hazai katolikus egyház meghatározó alakja, most pedig egy nyírségi papi otthonban él, ahonnan nagyon ritkán mozdul ki?
– Nem! Most is dolgozom: írom az Adoremus kiadvány rám bízott elmélkedéseit. A Szent István Rádiónak minden héten írok és mondok jegyzetet, prédikálok, előadásokat tartok. Nagy örömet okoz, hogy bárhová megyek vissza, ahol korábban szolgáltam, érzem, hogy mindenhol jó emlékeket hagytam. Nem az én érdemem ez, hanem egyedül a mindenható Istené, akire annak idején rábíztam az életem.

– Érdemes rábízni Istenre az életünket.
– Feltétlenül! Ez az egyetlen normális út, mert Istennek engedelmeskedik az egész világ. A csillagoktól az élőlényeken át minden, a mikro- és a makrovilág egyaránt. Az ember is beletartozik ebbe, de ő szabad. Csak önként szolgálhatja Istent – ez a vallásszabadság lényege. Tudnia kell az embernek, hogy mi a jó és mi a rossz, és esve-kelve ahhoz igazodni életében.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Fotók: Erdélyi Anikó

 

adomanybanner_600.jpg