Belehalunk?

2018. április 19. Gégény István

Baleset, eufória, platinalemez – annyi minden sűrűsödött össze A Pál utcai fiúk 150. előadása környékén, hogy az kisebb csoda. Vagy nagyobb.

puf1.jpg

Színházba mentünk a fiammal. Nem túl különös dolog ez, időnként másokkal is előfordul. Persze, az a tény, hogy a fővárostól távol élve sikerült bejutnunk egy olyan előadásra, amelyre budapestiek számára is hatalmas bűvészmutatvány jegyet szerezni, számunkra mindenképp nagy ajándék volt. A Vígszínházhoz közeledve előbb a SZEMléleknek korábban interjút adó Puzsér Róberttel köszöntünk egymásra az utcán, majd elszaladt mellettünk egy felvidéki ismerősöm, aki épp a fővárosban tanul. Nem ért rá beszélgetni, mert sietett. Kiderült: ugyanoda, mint mi. Egyre sorakoztak az előjelek, hogy ez az este más lesz, mint a többi, de ami előttünk állt, a váratlannál is meglepőbb lett végül. Arról már ne is beszéljünk, hogy teljesen véletlenül, egy átlagosnak tűnő szerdai napon jutottunk be arra az előadásra, ami fontos mérföldkő lévén sajátos fesztiválhangulatával minden más alkalomnál különlegesebb lett.

Aki ismeri Molnár Ferenc művét – ki ne ismerné, ha másért nem, hát azért, mert kötelező olvasmány volt iskolás korunkban –, aligha vitatja, hogy a történet középpontjában Nemecsek Ernő alakja áll. Az élet azonban ezen a napon átírta a Superbrand-díjjal frissen kitüntetett színmű írójának, rendezőjének, dramaturgjának, színészeinek és megannyi kreátorának eredeti szándékát. A darab első harmadában ugyanis a Bokát alakító Wunderlich József a jelentős "tornázást" igénylő koreográfiával tarkított produkció közben a díszlet lehető legmagasabb pontjáról, mintegy 3 méterről a mélybe zuhant. Pár másodpercig nem tudhatta a publikum, ez most része-e az előadásnak, de hamar kiderült, nem így tervezték. A darab leállt, segítők szaladtak a színpadra, a színészek is aggódva próbálták előhalászni a "farakás" mélyén ismeretlen állapotba került társukat.

grund.jpgEnnél a jelenetnél történt a baleset (részlet az "Így készült..." videóból)

Szerencsére a fiatal művész épen kászálódott elő, némi fazonigazítást követően pedig ő maga vezényelte le a dalbetét újrakezdését. Innentől pedig aligha én voltam ez egyetlen a nézőtéren, aki a színfalak mögötti kollégákkal együtt leginkább Bokának drukkolt, hogy kibírja a csatát is magában foglaló megpróbáltatásokat. Ezt a kitartást meg is köszönte neki a fináléban Eszenyi Enikő igazgató – senki nem lepődhetett volna meg, ha lefújják a darabot, de nem így történt.

Akárhogy is, ez a megdöbbentő jelenet szerves része lett annak az előadásnak, amely 10 nappal az országgyűlési választás után egymás ellenzékének számító csapatok megmérkőzését bemutatva akkor is határozott politikai/társadalmi utalásokkal bírt, ha az egyszeri színházlátogató nem ilyen szándékkal vette meg korábban immár valóban nagyon sokat érő jegyét. A döntő csata után a szemben álló kapitányok kézfogása, majd a győztes üzenete a vesztes felé igen beszédes volt: "Ön nagyszerűen küzdött!" Kitől is hallottunk ilyesmit másfél héttel ezelőtt? Azóta is gondolkodom rajta...

puf2.jpg

A fő üzenet azonban nem íródott át: becsület, bátorság, elszántság, csapatszellem, barátság, bajtársi hűség. Ezek nem csupán szép szavak, hanem olyan értékek, amelyekért áldozatokat kell hozni. A történetben Nemecsek Ernő nem csupán kivívta legfőbb ellenlábasai tiszteletét, hanem konkrétan meghalt azért, amiben hitt. Az élet által újraírt előadáson a nem tervezett Boka-törés (hogy Geszti Pétert idézzük, aki képes volt azzal poénkodni az est végén, hogy ő nem a szavak embere) még inkább kihangsúlyozta ugyanezt. Wunderlich Józsefnek egy kicsit "bele kellett halnia", hogy mi, nézők az utolsó énekszámnál önkéntelenül felállhassunk, és olyan eufóriával, ovációval köszönjük meg a nekünk átadott ajándékot, amihez képest a vastaps lágy szellőnek tűnhet.

– A csoda mindig megszületik – fogalmazott az előadást követő alkalmi ünnepségen a már idézett rímhányó szakember. Vele együtt Dés László és Grecsó Krisztián azért lépett színpadra, hogy átvegyék a zenés darab platinalemezét. Ez a csoda pedig számomra nem maga az élmény volt, amit a darab adott, hanem a nem is túl rejtett mondanivaló. "Miért élnénk, ha nem egy álomért", valamint "megmarad ez a hely, vagy egyszer belehalunk" - visszhangzik bennem két dalrészlet. Vajon miért érdemes igazán élni? Mibe érdemes akár bele is halni? És vajon készen állunk-e rá, hogy akár bele is haljunk?

A meglepetések sora tovább folytatódott, hiszen véletlenül (?) ugyanezen előadásra váltott jegyet a közismert Mosolyka, aki kerekes székéből ragyogja tele a világot. Pár mondatot beszélgettünk, így kiderült, hamarosan kerek évfordulóhoz érkezik az élete, amit egy róla szóló játékfilm bemutatásával ünnepelhet(ünk) majd meg. Találkoztam még a nézők seregében a szintén a média világában tevékenykedő Gergő és István barátommal és családtagjaikkal, ahogy keresztszüleim rég nem látott lányával is, aki immár a saját lányait hozta magával.

Hazafelé olyan érzés járt át, amit régen éreztem ennyire sejtekig hatolóan: nagyon jó élni, jó magyarnak lenni!

Köszönet érte mindenkinek!

Gégény István

(Képek forrása: vigszinhaz.hu)