76 évesen elhunyt Stephen Hawking, korunk egyik legnagyszerűbb tudósa. A tudomány mai állása szerint 50 éve véget kellett volna érnie az életének.

Kvantumgravitáció, fekete lyukakból szivárgó szubatomi részecskék, kozmológiai infláció, húrelmélet, féreglyukak, az univerzum sűrűségmátrixa – néhány elmélet, amelyeknek nem csupán a mélyebb megértése, de az alapvető megismerése is komoly kihívást okozna legtöbbünknek. Ezeket mind az élete legnagyobb részét egy súlyos bénulásos kór, az ALS miatt nagyjából teljes mozdulatlanságban töltő ember vázolta fel, kutatta, tette közkinccsé a világ, a jövő számára.

Ígéretesen induló zseniális pályafutása hamar véget érthetett volna, mivel a 21. születésnapját követően felfedezett visszafordíthatatlan sorvadásos betegség miatt orvosai szerint 2-3 év volt hátra az életéből, legfeljebb egy évtized. Csakhogy...

Csakhogy 1965-ben, amikor az orvosok első jóslatai szerint elvileg meg kellett volna halnia, megházasodott, három gyerekük született, s bár 1988 óta mindössze két ujját tudta mozgatni, emellett tudatosan csak pislogni volt képes, óriási hatást gyakorolt a világra tudományos munkásságával. Ráadásul egy tüdőgyulladást követő életmentő műtét miatt beszélni sem tudott már, mire igazán felfigyelt rá a szaktudományos körökön kívüli, többségi társadalom.

Ez az ember egy csoda – mondhatnánk, és nincs ebben semmi túlzás. Mintha a természet, a biológia, az anyagvilág minden faktora összefogott volna ellene, ám ő csak azért is, mindennek ellenére, fittyet hányva a valószínűségre, a tudomány aktuális állására, létével megtestesítve a relativitást annyi ideig élt közöttünk, mint egy átlagos ember (Magyarországon 2016-ban a férfiak születéskor várható átlagéletkora 72,4 év volt).

Jön még egy "csakhogy": Stephen Hawking ugyanis nem hitt Isten létezésében. Legalábbis ezt szokták róla állítani, ami nem teljesen igaz. Nem volt Istenben hívő ember, ám ő is kereste, kerülgette valami Isten-féleség fogalmát. – Ha megértjük a fizika törvényeit, megismerjük Isten észjárását – fogalmazott, noha itt nyilván metaforaként használja azt a kifejezést, amit a vallásos emberek élő valóságként fogadnak el.

Nem akarta bántani a híveket, nyitva hagyta a lehetőséget, miszerint "mindenki abban hisz, amiben akar", de szerinte a világmindenséget senki nem teremtette. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon Isten teremtette-e a világot, nem tagadólag felelt, hanem szerinte nincs értelme egy ilyen felvetésnek.

A legkevésbé sem mernék vitába elegyedni erre vonatkozó meglátásával, de azt gondolom, Stephen Hawking Istennel kapcsolatban talán túl sokat törődött a távoli, globális, elméleti dolgokkal, miközben hozzá egészen közel, lokálisan, kézzel foghatóan ott volt egy megdöbbentően meggyőző érv Isten léte mellett. Ott pillantott rá vissza a tükörből, ott gurult vele a székében, ott mozgott vele minden lélegzetvételében.

Az, hogy valaki fél évszázadot képes volt élni, túlélni, megélni – mi több, hatalmas géniuszként bámulatosan nagyot alkotni a tudomány világában – annak ellenére, hogy a természet törvényei alapján erre nem igazán lehetett volna esélye... Ez a tény arra utal, hogy van valami más is a természet törvényein túl, felett, valami ősrobbanás előtti, mindenek felett álló alkotó erő, akarat. Mindenki nevezheti úgy, ahogy akarja. Én Istennek hívom.

Isten áldjon, Stephen Hawking!

Gégény István

(Képek forrása: ie.hmvnews.com, skai.gr, metro.co.uk, inverse.com, qubit.hu)