Az emberiség még híján van az emberségnek.

Íme az ember, 2018-ban: tátog, mint a hal. Csahol és vonyít, irigy és féltékeny, mint a kutya. Zabál, hempereg és csámcsog, mint a disznó. Üvölt, mint a sakál. Illegeti magát, mint a páva. Pöffeszkedik, mint a pávián. Kúszik, mint a kígyó. Odapiszkít, ahol eszik. Ha kell, a másik szájába, szívébe, lelkébe, megteszi. Egy csepp figyelemért bármit. Csak egy pillanatra, csak villanásra. Csak egy kattintásra. Az az egy csepp, amire Te is szomjazol. És amit tagadni kell, mert ciki, mert nem férfias, nem nőies. Csak egyszerűen emberi.

Kezdő soraimat közel 8 éve írtam le először, de minden évben aktuálisnak érzem. Hogy igaza volt-e Darwinnak, azzal nem kívánnék vitatkozni. Nem ismertem Charles-t személyesen, de biztos volt igazsága elméleteinek.

Ami a lényeg, hogy az emberiség még híján van az emberségnek. Ennek ösztönvezérelt korunk a nagy bizonyítéka, ahol is mohó fogyasztókként rágjuk egymásról a húst, na, meg minden élő és élettelen dologról, amiből valahogyan hasznot tudunk húzni. Hogy ki a fő állatkirály, arról megoszlanak a vélemények, de tuti nem az oroszlán tehet mindenről. Nagy az Isten állatkertje – nem véletlen ennek a mondásnak a töretlen népszerűsége. Minden eddiginél jobban próbáljuk elkenni magunkban azt, hogy mekkora ragadozókat etetünk nap, mint nap odakint és idebent.

A legjobban azért szeretjük az állatokat, (akiket legalábbis nem ölünk meg tömegesen és falunk fel meghitt családi körülmények közt), mert cukik, simizhetők és persze könnyebb őket szeretni, hiszen nem dumálnak vissza, akaratukat a miénk alá rendelik és kit érdekel, ha ezt leginkább azért teszik, mert etetjük őket. Szenvedélyes állatvédők, kérem, ne olvassanak tovább! Ez is csak egy vélemény.

Ott tartunk, hogy az emberséget hirdetnünk kell, és az embert az embernek be kell mutatnunk. Aki nem védi az állatot, már nem is számít embernek, de aki az állatot jobban védi, mint az embert, bizony, piedesztálra való. Milyen nemes lelkű és csodálatos, fontos! Nagy szeretettel helyezzük magunk fölé az apró kis négylábúakat, hiszen annyira, de annyira szeretjük őket, hogy ember nélkül életképtelenné "nemesítettük" és genetikailag tönkretettük.

Bírom én a kutyákat és cicákat, pedig 5 évig voltam postai kézbesítő. Ebből az utolsó két évben minden áldott munkanapomon 170 kutya ugatott hallássérültté, de volt köztük macska is.

Szóval nem a kis és nagy kedvencekkel van gond, ők azért vannak, mert mi etetjük és szaporítjuk őket. Rengeteg energia megy el rájuk, ami rendjén is lenne egy olyan világban, ahol nincs ennyi gyerek szeretet nélkül. De amíg van, addig sokan a gyermekvédelemben szolgálva úgy gondoljuk, a gyermek is ér egy kutyányit. Mélyebbre nem mennék, biztosan sokan nem értenek egyet, tán fel is vakkantanak e sorok olvasása közben... Maradjunk az embernél, aki azért nem is kicsit nagyon-állat!

Hogyan fejezhetnénk be az evolúciót? Hogyan lehet legyőzni a bennünk lévő állatot? Önző majomból, irigy kutyából, gyáva nyúlból, lusta disznóból hogyan válhatunk emberré?

A képlet egyszerű. Jó természettudósként figyeljük meg belső természetünket (mások megfigyelése már biztosan nagyon jól megy, talán azt is megtapasztalhattuk, hogy őket nehezebb levadászni)! Csendesedjünk el bárhogyan, bármikor, füleljünk és nyissuk tágra lezárt szemeinket! Amint megpillantunk egy óvatlan állatot, aki valahogy előtör belőlünk, először is azonosítsuk be! Ha megvan a fajtája (újat te sem találsz), akkor nézzük meg a mozgását, jegyezzük fel a méretét (sokan ezeket az állatokat szokásnak is hívják, de ne térjünk el nagyon a tárgytól)!

Szóval, ha megvan, mondjuk, a lusta disznó (ez egy nagyon szapora és gyakori háziállat), akkor csináljunk neki egy ólat és tereljük bele! Minél többször ismerjük fel, annál engedelmesebb lesz: cirógassuk magunkhoz, hízlaljuk egy kicsit, majd egyszerűen vágjuk le, pusztán szeretetből! Bízzunk benn, hogy azoknak is ízleni fog, akiket meg se kínálunk belőle.

Módszeresen bejárhatjuk élő lelki világunkat, s miután megkötöztük, megszelídítettük állatias világunkat, már csak egy úr maradhat odabent: az Ember, akit áldjon meg az Isten.

Szőke Tibor

(Nyitókép forrása: geneticliteracyproject.org)