Válaszokat keresünk,
párbeszédre hívunk
nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Böjte Csaba: Nyitottabbnak kellene lennünk
2017. november 29. írta: SZEMlélek

Böjte Csaba: Nyitottabbnak kellene lennünk

Az ismert ferences szerzetes Egyiptomban szerzett tapasztalatot a kopt keresztény egyház és a kairóiak életéről. Szerinte a félelem a gonosz műve, jobban kellene bíznunk egymásban.

bojtecs1_1.jpg

Csaba testvér nagyinterjúban számolt be a Magyar Kurír munkatársának tapasztalatairól. A teljes beszélgetés ide kattintva olvasható, amelynek terjedelmes volta miatt több gondolatot is idézünk az alábbiakban:

Engem meglepett a kopt egyház a hétezer férőhelyes székesegyházával. Az arányok kedvéért: a budapesti Szent István-bazilika kétezer férőhelyes. Amikor Irakban megkérdeztem, az emberek hány százaléka jár templomba, először nem is értették a kérdést. Kiderült, hogy mindenki jár templomba, aki meg van keresztelve. Ez is egy nagy, élő közösség, rengeteg templomuk van. Hivatalosan 12-13 millióra teszik a kopt keresztények létszámát, ők azt mondják, 15 millióan vannak.

Ott volt egy apuka a fiával, akinek az egyik gyermeke, meg egy férfi, akinek az ikertestvére és a felesége is vértanúhalált halt. Utána bementünk a mártírok múzeumába: magas székeken sorakoznak a relikviák, ruhadarabok, személyes tárgyak, a szék támláján pedig ott van a vértanú képe. A tárlaton azok vezettek végig minket, kézen fogva, akiknek ott láthattuk a rokonaikat a fotókon. Nagyon megrázó volt, meg is hívtam őket jövő év nagyböjtjére. Úgyis hívnak engem prédikálni ide-oda, gondoltam, szervezünk együtt egy körutat. Mi annyira el vagyunk itt foglalva a magunk gondjaival, bajaival, hogy már attól sírógörcsöt kapunk, ha valaki rosszul néz ránk – és ezeket a mély fájdalmakat nem érezzük át. Én sokat épültem azzal, hogy láttam, milyen szépen feldogozták a veszteséget. Megrázó volt az is, hogy arra is gondolnak, lesz ennek még folytatása: sok üres szék is volt a múzeumban.

Több emberrel beszélgettünk, helyi koptokkal, mind azt mondták, hogy nem az iszlám egyház vagy az állam indított hajtóvadászatot ellenük, hanem egyszerűen adott egy nehéz helyzet. Kairó egy hatalmas város, amelyet a hatvanas években 4-5 milliósra terveztek, és ahol most 23 millióan élnek. Hihetetlen komoly kihívásokat jelent ez: a forgalom, az elektromos áram… Nagy a feszültség a városban, és vannak emberek, akik ilyen elkeseredett cselekedetekre ragadtatják magukat.

Az európai embernek azt kell megértenie, hogy ezek a társadalmak nagyon súlyos demográfiai problémákkal küzdenek. Voltunk egy iskolában, négyen-öten ültek egy kétfős padban, egy osztályban száz fő felett volt a gyerekek száma. Képeljük el, hogy Budapest lakossága húsz év alatt megnégyszereződne! Az iskolák, kórházak mind kicsik lennének, mindenből kevés lenne... Jártunk egy keresztény negyedben, ahol 70 ezer ember él, válogatják a szemetet. Romániában is vannak nyomornegyedek, ott is turkálnak emberek a szemétben, de az átlátható, megszámolható, Kairóban pedig elképzelhetetlen méreteket ölt mindez.

A párbeszédre azt mondták, nem működik, és nincs is alapja. A mohamedán ember egyistenhívő, neki az, hogy Jézus Krisztus Isten, hogy van Szentháromság, Eucharisztia, bálványimádást jelent. Ószövetségi alapon elítéli a bálványimádást. A pátriárkák is azt mondták, hogy az együttélést el lehet képzelni, de párbeszéd nincsen. Az al-Azhar egyetemen is az derült ki, hogy teológiailag nincs alapja a párbeszédnek. Úgy gondolják, saját hitüket, istenüket gyaláznák meg ezzel. Szóba állni más dolog, az együttélés lehetséges. Azt hiszem, Jézus Krisztusnál „pattog a labda”. Nekünk ő Isten, nekik pedig próféta. Én nagyon boldog lennék, ha Jézus meg tudná győzni őket, hogy ő a „nagyfőnök”, és szeret minket.

Mindig úgy gondoltam, hogy a nagy kérdésekben le kell térdelnünk a Nagyfőnök elé. Európában sokan úgy imádkoznak, ahogy Háry János imádkozott a csata előtt: „Uram, most ne segíts, csak csodálkozz!” Valahogy itt mi azt gondoljuk, meg tudjuk oldani a világ dolgait: kicsi határzárral, ezzel-azzal. De én azt gondolom, hogy sokkal komplikáltabb a világ. Írtam egy levelet a gyerekeknek: „Mindig ácsingózunk a Kisjézusnál, hogy mit hozzon nekünk... Azt mondom, készítsünk neki mi szép kis koronát, rajzoljuk le, vágjuk ki, varrjuk meg, és adjuk oda Jézuskának annak jelképeként, hogy legyen ő a mi királyunk. Sokszor üljünk le a lába elé, hogy mondja el, hogyan tovább. Mert azt hiszem, nagyon fontos, hogy Isten megszólaljon, és utat mutasson nekünk, mert nagy átalakulás előtt áll a világ.

Bármerre mentem is a nagyvilágban, azt tapasztaltam, hogy Isten selejtet nem teremt. Ezek az emberek ugyanolyan nagyszerűek, leül az ember velük bárhol a városban – a koldus asszonnyal, a piacos nénivel, gyerekekkel –, ha a bábeli nyelvzavar nem lenne, ugyanazok lennénk. Isten jó anyagból teremtette a világot. Biztos, hogy a félelem, az ellenszenv a gonosz lélek műve. Sokkal jobban kellene bíznunk egymásban, nyitottabbaknak kellene lennünk. Voltam Irakban mohamedán menekült házában, kedvesen fogadott, beszélgettünk mindenről, és egy nagy televízión a Mr. Bean ment, együtt kacagtunk a hülye viccein. Nem vagyunk mi annyira mások! Én optimista vagyok.

(Forrás: Magyar Kurír)