Válaszokat keresünk,
párbeszédre hívunk
nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Házasságról számokban és lélekben
2017. november 06. írta: SZEMlélek

Házasságról számokban és lélekben

Párra lelni, párkapcsolatot megőrizni egyaránt nem könnyű. Komoly felelősségvállalás, komoly döntések, amik az egész életünket kitörölhetetlenül befolyásolják.

gtg_nyito.jpg

Nyilván sok ember számára az az elsődleges probléma, hogy egyáltalán megtalálja a maga párját. A KSH adatai szerint: „az 1970-es években átlagosan még 97 ezer házasságot kötöttek évente, ám ez a szám az 1980-as években 73 ezerre, az 1990-es években 53 ezerre, az ezredfordulót követő évtizedben pedig 43 ezerre esett vissza. A 2010-es év jelentette az elmúlt évtizedek mélypontját, amikor egy év leforgása alatt mindössze 35 ezer 520 pár járult anyakönyvvezető elé. A csökkenésnek ez a mértéke sokkal nagyobb, mint a népesség csökkenésének mértéke, így csak igen csekély mértékben áll azzal összefüggésben. Ráadásul 2010 óta évről évre emelkedett a házasságkötések száma. 2016. január-november között 48 ezer 920 házasságot kötöttek. Az elmúlt húsz évet tekintve 2016-ban házasodtak a legtöbben.” De, mint látható, ez még mindig csupán a fele a ’70-es évek átlagának. Nyilván ebben az adatban az is benne rejlik, hogy a korábbiakhoz képest lényegesen több a házasságon kívüli, de házasságszerű együttélés, ám erről értelemszerűen nincs adat.

A szüleim generációja ráadásul jellemzően nagyon fiatalon házasodott: édesanyám 20, édesapám 23 éves volt, amikor 1963-ban összeházasodtak. Manapság azonban ez jelentősen kitolódott. Szintén a KSH hivatalos, átlagot mutató adatai szerint...

...az első házasságkötés esetében 2000-ben a nők 24,7, a férfiak 27,2 évesen álltak anyakönyvvezető elé, 2015-ben az előbbiek 29,6, az utóbbiak pedig 32,4 éves korukban szánták rá magukat a házasságra, azaz mindössze 15 év alatt 5 évet változott az átlag.

Miközben a házasságok száma a felére esett vissza, a válások száma csak csekély mértékben változott. 1970-ben 22 ezer 841, 2015-ben 20 ezer 315 volt, közben, 1980-ban volt a legmagasabb: 27 ezer 797. Ami viszont érdekes tendencia, hogy az „átlagos házasságtartam váláskor” adat folyamatosan emelkedik, 1980-ban 10,63, 2015-ben 13,59 év volt. Magyarán a válással végződő házasságok esetében átlagosan egyre hosszabb együtt töltött idő után döntenek a válás mellett a házaspárok. Az 1970-es és az 2015-ös adatokat összehasonlítva a házasságok első 0-7 évében évente mindig 1970-ben volt több válás, a házasságok 8. évétől kezdve viszont mindig a 2015-ös adat a magasabb. Egy éven belül 1970-ben a házasságok 2 %-át bontották fel, 2015-ben csak 1 %-át. Általában jellemző, hogy az első 5 évben az 1970-es százalékos adat kétszerese a 2015-ös adatnak. Utána azonban lassan megfordul a tendencia, olyannyira, hogy 20, vagy több évi házasságot 1970-ben a házaspárok 12,7 százaléka, 2015-ben viszont 30,1 százaléka bontott fel.

Miről is árulkodik utóbbi adatsor? Egyrészt arról, hogy egyre kevesebb a hirtelen, nagyon fiatalon, meggondolatlanul kötött házasság. A pár évvel idősebben megkötött házasságok valószínűleg megalapozottabbak. Ez egyben valószínűleg befolyásolja azt is, hogy míg 1970-ben a válások 59,8 százalékában, 1980-ban 68,6 százalékában, 1990-ben 70,5 százalékában volt legalább egy életben lévő gyermeke a házaspárnak, addig 2015-ben ez a szám 55,2 %, a vizsgált időszakban a legalacsonyabb az 1990 óta folyamatosan csökkenő tendencia mellett.

De elgondolkodtat valami másról is, ami viszont nehezen megfogható statisztikai adatokkal. Vajon örömteli, hogy egyre hosszabb idő telik el házasságban válásig? Ha két ember együtt töltött házasságban legalább 20 évet, akkor utána miért válnak el? Mi az, ami 20 év után romlik el? Mi az, ami legalább 20 évig egymás mellett tart egy férfit és egy nőt, de utána ezt feladják? Nyilván sokféle ok van: kiröpültek a gyerekek és új életet kezdenek külön, egyikük rájött, hogy még „nem élt”, elmúlik a szexuális vonzalom, a gyerekek felnevelése utáni megváltozott élethelyzetben másra vágynak, megszűnik a közös érdeklődés, a közös kapocs stb. Bizonyára mindegyikben van valamennyi igazság, de vajon többet nyernek-e az ilyen férfiak és nők, mint amennyit veszítenek? 20 év közös élményei, bizalma, gyökerei vesznek el, és ezeket nem lehet pótolni. Nem nagyobb mindennél ez a veszteség? Meggyőződésem szerint a hosszú házasság titka többek között az, hogy férfi és nő minden értelemben társakká válnak. Nem rivalizálnak egymással – ki az okosabb, ki keres több pénzt, kinek az akaratereje érvényesül –, hanem kiegészítik egymást.

A rivalizálás vége az, hogy egyikük győz, de ez a győzelem egyben a vereség is, a kapcsolat veresége. A vesztest nem lehet tovább szeretni, csak megszokni, megtűrni. Vagy elhagyni.

Ha két ember társsá válik, akkor tudja, hogy a társa miben jobb, miben tehetségesebb nála, miben erősíti. Elfogadják a másik erősségét és a saját gyengeségeiket, mert tudják, hogy együtt erősebbek. Elfogadják azt is, ha a másik fáradt, rosszkedvű, esetleg rosszat szólt, és veszekedés helyett, a saját igazának érvényre juttatása, azaz a másik legyőzése helyett öleléssel segítenek. Tudják egymásról, hogy honnan indultak és min mentek keresztül addig, amíg ide jutottak. Nem kell minden jogos kérdést feltenni. Nem kell minden meccset megnyerni. Együtt kell nyerni. Együtt kell közös élményeket keresni, néha otthon kell hagyni a gyerekeket, és kettesben kell elmenni vacsorázni, vagy kettesben kell elutazni. Két ember együtt egész, egészséges.

Nehéz időkben pedig érdemes elővenni annak az eskünek a szövegét, amit a házasságkötés napján, a másik kezét fogva fogadtunk meg, sőt, ha van, érdemes elővenni azt a videó felvételt, amin láthatjuk huszonéves önmagunkat, amint szinte még gyerekként elmondtuk ezt az egész életre szánt fogadalmat. Magam a református eskü szövege szerint azt ígértem, hogy „Esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy Ágotát, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem ebben megsegítsen. Ámen.”

Súlyos szavak, súlyos felelősség. Nem csak a feleségem, hanem Isten előtt is. Immáron több mint 26 éve.

Gundel Takács Gábor