A ferences szerzetes a rendszerváltás után a kárpátaljai Nagyszőlősön épített templomot és közösséget, s büszke rá, hogy nem csupán római katolikusok jártak a misékre.

László atyával a Magyar Nemzet készített interjút, amely ide kattintva olvasható teljes terjedelemben. Az alábbiakban néhány részletet idézünk a szerzetes válaszaiból.

Születésemtől fogva azt tapasztaltam, hogy minden nyomorúságból származik valamiféle haszon. Nekem az egyik ilyen nyomorúságom az volt, hogy általános iskola után nem vettek fel egyetlen egyházi középiskolába sem. A körzeti gimnázium a Rákóczi volt, és ott is csak az orosz tagozaton maradt hely. Mindennap volt oroszóránk, a tanárunk, Deák tanár úr sztálinista párttitkár volt. Amikor szénszünetben megkérdezte, kinél lehetne megtartani az oroszórát, jelentkeztem, hogy nálunk. Ám amikor a tanár úr meglátta a szobánk falán a feszületet, sóbálvánnyá meredt, és azt mondta, fiúk, mégsem tartjuk meg az órát! Mosolyogva mutattam is a többieknek a falon a keresztet, hogy nézzétek, kinek köszönhetitek, hogy nem lesz oroszóra...

A helyiekkel közösen újítottuk fel a templomot, és nem csak a katolikusok segítettek. Nagyszőlősön régóta élnek együtt zsidók, római és görögkatolikusok. Egy zsidó származású keramikusművészt kértem meg, hogy készítse el a keresztutat a templomba. Azt mondta, hogy László atya, én ateista, kommunista párttag vagyok és zsidó származású, fogalmam sincs, mi az a keresztút. Odaadtam neki Szedő Dénes ferences költő gyönyörű, Keresztút című versét. Mélyen megérintette, és fantasztikus keresztutat készített. Közben zsidó-keresztény imatalálkozót is rendeztünk a nagyszőlősi gettónál. Az ott élő zsidók felajánlották, hogy amiben tudnak, segítenek. Végül a kerámiagyár zsidó származású igazgatójának jóvoltából a gyárban égettük ki a keresztút-kerámiákat, teljesen ingyen. A misszió történetének jeles eseménye, hogy Majnek Antal atyát, akivel együtt érkeztünk Kárpátaljára, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa püspökké szentelte, majd később kinevezte megyés püspöknek, létrehozva ezzel a munkácsi egyházmegyét.

Arról beszéltem nekik (a magyar határt védő rendőröknek) a kötelező állománygyűlésen, hogy mit is jelent a kereszténység Európában, függetlenül attól, hogy valaki meg van-e keresztelve vagy sem. Hogy egymás kísértésében élünk. A hívő kísérti a hitetlent, és elbizonytalanítja a hitetlenségében. A hitetlen pedig kísérti a hívőt, és megakadályozza, hogy farizeus, ítélkező, elzárkózó legyen. A kereszténység egyik lényege a dialógus. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell ismernünk egymást.

Esterházy írja a Hasnyálmirigynaplóban, a kötet vége felé, hogy van a saját betegségénél súlyosabb probléma is, méghozzá a menekültkérdés. És rengetegen várják tőle, hogy mondja el a véleményét. Ő pedig hallgat, mert ahogy írja: „Nem látok tisztán. Nem látom át az egész problémát.” Én sem látok tisztán, de egyet tudok: elemi, keresztény kötelességünk segítő kezet nyújtani a bajbajutottaknak, ugyanakkor rendkívüli bölcsességre és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni. Kalkuttai Teréz anya nővéreinél, a szeretet misszionáriusainál láttam Budapesten, hogy amikor ebédet osztanak a rászorulóknak, néhány nővér azt figyeli, a sorban állók közül dohányzik-e valaki. Aki igen, annak azt mondják, hogy nem szegény, megy el, mert ugye törik a magyart. A kapuban pedig ott van az alkoholszonda, mert akinek alkoholra van pénze, az sem szegény. Ez nem a szeretetlenség jele, segíteni csak okosan lehet.

Valóban nem sokasodnak a templomba járók, de ettől nekem nem fáj a fejem. Mert nem az a lényeg, hogy hányan vannak, hanem hogy vannak. Az a kisebbség, amely megéli az evangéliumot, vágyik Isten szeretetére. Az lehet a kovász, amely változást hozhat a világban. Arnold Toynbee angol történész írta, hogy a római birodalom széthullásakor a kereszténység volt a kreatív kisebbség, amely meg tudta állítani a pusztulást. Amíg létezik a kreatív kisebbség, addig van remény.

(Forrás és fotó: Magyar Nemzet)