Fabiny Tamás: A bűnös hallgatás és az állványimádás is megkísérti az egyházakat
Gégény István 2017. október 03.

Fabiny Tamás: A bűnös hallgatás és az állványimádás is megkísérti az egyházakat

Az evangélikus püspök a reformáció embere: aktívan formálja saját felekezetének megújulását, egyben fontosnak tartja az egyház társadalmi szerepvállalását.

Sőt, Fabiny Tamás aktív olvasója a SZEMléleknek. Közös törekvéseinken alapuló barátságunk okán Beer Miklóshoz és Várszegi Asztrikhoz hasonlóan vele is közvetlen hangnemben folytattunk párbeszédet megannyi fontos egyházi, közéleti és társadalmi témában.

fabiny1.jpg

– Beszélgetésünk közvetlen előzményeként előadást tartottál egy rendezvényen, amelynek ez volt a címe: „Az egyházak szerepe a modern társadalomban”. A hallgatóság soraiban jelen volt Lendvai Ildikó, Schiffer András, Jeszenszky Géza is. Meglepődtél, hogy őket is érdekli a téma?
– Számomra inkább egyrészt az volt meglepetés, hogy meghívtak az Eötvös Csoport rendezvényére, amiről annyit tudtam, hogy prominens jogászok, közgazdászok alkotják, másrészt azt hittem, hogy szűk körben zajlik majd a beszélgetés a Párbeszéd Házában. Ehhez képest tele volt a nem kicsi terem – őszintén meglepett a hatalmas hallgatóság, a folyosón is álltak. Ez nyilván nem a személyemnek és a másik előadó, Sajgó Szabolcs személyének szólt elsősorban, hanem érezhető, hogy még mindig van érdeklődés az egyházak iránt. Főleg akkor, ha néhányan úgy érzik, hogy vannak olyan egyházi képviselők, akik árnyaltabban tudnak fogalmazni a megszokott egyházi véleménynél, mernek adott esetben különvéleményt is megfogalmazni, másokhoz képest akár a kritikus szolidaritás jegyében is mernek szólni társadalmi kérdésekben. Ezzel kapcsolatban ezek szerint van várakozás, s a felsorolt neveket kiegészíthetjük Szelényi Zsuzsával, az Együtt korábbi képviselőjével is, aki jelenleg független országgyűlési képviselő.

A magyar társadalomnak létezik tehát egy olyan értelmiségi, politikusi rétege, amely kíváncsi az egyházak véleményére, sőt, várva várja, hogy az egyházaktól is kaphat érdemi útmutatást.

– Nekem is csupán a folyosón jutott hely, így nem láttam minden jelenlévőt, de úgy tűnt, a kormányt egyetlen politikus sem képviselte. Ez meglepő lenne, lehet-e üzenet értéke, vagy egyszerűen így alakult?
– Ez a szervezőkön is múlhat. Nem tudom, milyen körben hirdették meg az eseményt, vagy a Párbeszéd Házába milyen emberek szoktak eljönni. De nem panaszkodhatom, mert két héttel korábban a KÉSZ rendezvényén bőven találkozhattam kormánypárti politikusokkal.

– Egy parlamenti eseményről van szó, ahol Orbán Viktor miniszterelnök is beszédet mondott.
– Így van. Latorcai János parlamenti alelnöktől kezdve számos KDNP-s politikus jelen volt azon a rendezvényen, ahol magam is előadást tartottam. Olyan hiányom ezért nincsen, hogy ne tudnék szólni egyik, vagy másik oldalhoz.

– A Párbeszéd Házában elhangzott beszédedben szerepelt egy érdekes felosztás. Az egyház és a társadalom egyik fő érintkezési felülete a kommunikáció, amely kapcsán megkülönböztettél beszélő, fecsegő és hallgató egyházat. Kibontanád az olvasók számára, mit jelentenek ezek a kifejezések?
– A beszélő, egészen pontosan a beszélgető egyházat állítottam középpontba. Egy lutheri idézetből indultam ki: „Ecclesia est colloquium et consolatio fratrum”. Luther tehát az egyházban a testvérek beszélgetésére és vigasztalására tette a hangsúlyt. Ezt a gondolatot szélesítettem ki, miszerint nem csupán az egyház köreiben kell nekünk egymással beszélgetni, hanem kifelé is dialógust kell folytatni. Ezt követően rámutattam, hogy a beszélgető egyház nem azonos a kiabáló egyházzal, amely követeli a jogait, veri az asztalt, vagy a hallgató egyházzal, ami elnémul, amikor szót kéne emelnie, netán a fecsegő egyházzal, ami csak felszínes üzeneteket tud közvetíteni. Bonhoeffertől is idéztem gondolatokat az egyház bűnös hallgatására, s ezen almodellekkel szemben arra mutattam rá, hogy beszélgető egyháznak kell lennünk, egymás között és a társadalom különböző rétegeivel – politikusokkal, művészekkel, közgazdászokkal. Hídverésre kell törekednünk, dialógusban élve tudjuk egyházi létünket megtartani. Egy tréfás példát is idéztem, amely szerint teleplakátolják keresztények a várost, hogy „Jézus a válasz. Jézus a válasz”, majd később odaírja egy ismeretlen az egyik plakát alá: „Jó, jó, de mi a kérdés”.

Nem szerencsés, ha az egyház már akkor tudja az előre gyártott választ, mielőtt fölteszik neki a kérdést.

– Egyre több forrásból törnek fel olyan kritikák, önkritikák, amelyek az általad említett bűnös hallgatásra mutatnak, avagy kérdeznek rá. Úgy érzik, úgy érezzük sokan, hogy a bennünket körülvevő, elszaporodó morális dilemmák kapcsán az egyházak vezetői nem tudják, vagy nem akarják betölteni a tőlük elvárt morális társadalmi iránytű szerepét. Mintha túlzottan hallgató egyházakká váltunk volna.
– A diagnózis helyes, magam is így látom. Itt van most ez a szomorú őcsényi ügy, és láttam egy fotót az egyik cikk illusztrációjaként a településről. Ezen a képen két templom tornya jelenik meg a háttérben, amelyek elgondolkodtattak, hogy vajon az ottani papok, lelkészek tettek-e bármit is annak érdekében, hogy ez a feszültség oldódjon? Lehet, hogy igen, de kudarcos volt a próbálkozásuk, lehet, hogy egyesek indulatait le tudták csitítani, de ez a két torony olyanná vált számomra, mint két felkiáltójel. Ott van-e vajon az egyház jelként egy ilyen település közösségében? El tudják-e mondani az egyház képviselői, hogy eddig és ne tovább? Az egyházi megszólalónak ugyanakkor nagy felelőssége van: ahhoz tudni is kell mondani valamit, hogy megszólaljunk. Önmagában a hangunk hallatása kevés.

– Pedig lenne mondanivalója az egyházaknak, gondolom.
– Erre próbálok utalni, viszont nagyon vigyázni kell arra, hogy egyik oldal elvárásainak se akarjunk megfelelni, ne csússzunk bele politikai érdekek szolgálatába. Volt szerencsém már a rendszerváltás előtt is lelkészként szolgálni, s akkoriban elvárták, hogy – akkori kifejezéssel élve – az egyház letegye a garast, például egyházi újságok cikkeiben dicsérni illett a szocializmust.

– Akkoriban még létezett az Állami Egyházügyi Hivatal.
– Egészen 1989-ig létezett ez az intézmény, de az egyházi vezetés is sokszor elvárta a papoktól az igazodást. Arra akartam utalni, hogy lehet, hogy ma is létezik ilyen elvárás, hogy az egyházak megfogalmazzák a támogató nyilatkozatukat az adott kormányzattal, avagy egyes kormányzati döntésekkel kapcsolatban. Miközben ellenzéki oldalról meg azt várnák el, hogy végre valaki megszólaljon egyházi részről a kormányt kritizálva. Egyik helyzetbe sem szeretnénk belecsúszni. Amit én mondani szeretnék, az nem pártpolitikai mezőben értelmezhető. Örülök annak, ha Lendvai Ildikó arról a bizonyos rendezvényről távozva a SZEMléleknek adott interjúban pozitívan nyilatkozott egyházi témában, viszont...

...ahogy egy KDNP-s politikus ne szabjon irányt az egyházaknak, úgy ellenzéki politikusok se szabjanak irányt nekünk. Hogy konkrétumot is mondjak: Beer Miklós püspököt és engem is próbál kihasználni az ellenzék. Néha azt érzem, úgy kellenek, kellenének nekik a megszólalásaink, mint egy falat kenyér.

– Azon a bizonyos parlamenti eseményen a kormányfő kijelentette, hogy kereszténynek tartja magát, keresztény elvek mentén ténykedik, miközben sok keresztény, avagy nem keresztény állampolgár úgy érzi, hogy ezek a szavak a valós tettekkel nem minden esetben vannak összhangban. Azt gondolom, pártpolitikától függetlenül, nem politikai síkon is joggal érheti kritika Magyarország jelenlegi vezetőit a hiteles kereszténységre vonatkozóan. Mintha frázissá kezdene silányulni a politikai kommunikációban a „keresztényezés” ahelyett, hogy olyan megélt, hiteles kereszténységről lenne szó, amit nem magukról állítanak egyesek, hanem az ő életükről állítanák rácsodálkozva mások.
– Az egyháznak szilárd értékrendje van akár a menekültkérdésben, akár a munkanélküliség, vagy egyéb problémák kapcsán, amit el is kell mondanunk. Ha erre bármely párt rábólint, és azt mondja, hogy ők ezt támogatják, annak örülünk, de ha valaki csóválja a fejét, azt is tudomásul vesszük. Ismétlem: mi nem pártoknak akarunk megfelelni. Inkább fordítva kellene gondolkodni: nekünk van egy elsődleges mondanivalónk, amihez vagy csatlakoznak a pártok, vagy nem csatlakoznak.

– Épp erről az elsődleges mondanivalóról beszélünk most, mármint arról, hogy nem nagyon halljuk, mi is lenne ez a mondanivaló. Felmerül a gyanú, hogy nem véletlenül, a pártpolitikai hatásoktól nem függetlenül nem halljuk. A legkevésbé sem rád, vagy Beer Miklósra, esetleg Várszegi Asztrikra gondolok. Okoz-e házon belül feszültséget az általad említett különvélemény, amit néhányan az egyházi vezetők közül képviseltek?
– Teljesen jogos a kérdés, a konfliktus óhatatlanul létezik. Egy egyházi vezető számára állandó dilemma, hogy úgy mutasson irányt, akár meg is botránkoztassa az egyet nem értőket, hogy eközben saját egyházának az egységét is óvja. Ez egy örök tojástánc. Mint ahogy az is: mikor képviselem egyházam kiforrott és egyeztetett álláspontját, és mikor beszélek a magam nevében. Azt nem mondom, hogy magánemberként, mert a püspök óhatatlanul is homo publicus. Mindeközben nyilván igyekszem a saját egyházam véleményét és arculatát is formálni. Talán tettem is azért valamit, hogy az evangélikus egyház kapcsán mostanra kialakult egy olyan vélekedés, miszerint egy kicsit más hangot tudunk képviselni bizonyos kérdésekben.

– Ezt megerősíthetem. Gyakran találkozom olyan szomorkodó kijelentésekkel, amelyek végén ez a tagmondat szerepel, pozitív értelemben: kivéve az evangélikusok.
– Igen, viszont az sem mindig jó, ha túlságosan megdicsérnek.

– Visszaüthet?
– Nem feltétlenül erre gondolok, de lehet, hogy forintosítva is megjelenhet az egyházak finanszírozásában. Mind többen vetik fel, hogy egy-egy nyilatkozatunk miatt jelentős állami támogatástól eshetünk el.

– Jogos lenne a feltételes mód alkalmazása?
– Nem szeretnék számháborút folytatni, és őszintén szólva utána kellene néznem a pontos adatoknak. Ezeknek nyilvánosnak kell lenniük. Hangsúlyozom, hogy a normatív támogatás és az 1 százalékos támogatás ugyanúgy jár az evangélikus egyháznak is. Jogállamban ez garantált, mint ahogy az is elvárható, hogy például egy-egy pályázatban ne szoruljon háttérbe egy egyház pusztán amiatt, mert bizonyos társadalmi vagy morális kérdésben a maga következetes álláspontját képviseli. Ez igen összetett kérdés.

Nekem püspökként arra is figyelemmel kell lennem, ha egy vidéken szolgáló lelkésznek nagy szüksége van rá, hogy felújítsa a közösség templomát. Nagyon fontosnak érzem ugyanakkor kijelenteni, hogy nem szabad, hogy minden a pénzről szóljon. Ha nem újítjuk fel a templomot, de ott vannak a hívek, az többet ér, mint egy felújított, de üres épület.

– Maradjunk az épületeknél! Most járok először ebben a püspöki hivatalban, s az olvasók kedvéért jelzem, hogy egy festői környezetben található budai villáról van szó, többszakaszos lépcsősor vezet fel a többszintes, patinás épülethez. A kellemes érzés mellett Ferenc pápa egyik első pápai ténykedése jutott eszembe, amikor kinyittatta a vatikáni garázsokat, és arra kérte a kuriális munkatársakat, hogy adják el drága autóikat, a bevételt pedig fordítsák a szegények szolgálatára. Vagyis ne legyenek a vagyontárgyak fontosabbak az embereknél.
– Értem a célzást. Bevallom, nagyon nehéz most úgy felelni erre, hogy ne tűnjek populistának. Ezt a villát ugyanis éppen most fogjuk értékesíteni: az Üllői út 24. szám alá fogunk átköltözni, szerényebb körülmények közé. Ezt az épületet az egyház eredetileg kórházként tervezte üzemeltetni, de közbeszólt az államosítás a háború után. A 90-es években visszakaptuk, s mivel akkoriban albérletben működött a püspöki hivatal, ami a másik véglet volt, ide költözött az intézmény. Magam is érzem, hogy ez nem feltétlenül jó imázst kölcsönöz az egyháznak. Ráadásul nem is praktikus a mostani helyszín, hiszen nagyon nehéz ide felgyalogolni időseknek, vagy babakocsival, kerekes székkel. Nem tehetsz róla, de ez a kérdés, mondhatni, magas labda volt.

– Szerintem nagyon jó üzenet kerekedett belőle.
– Igen, de nem akarom, hogy önmagunk vállveregetésének tűnjön. Szerencsés módon lehetőségünk van a változtatásra, a villa értékesítésére. A felvetésed másik része hasonlóan találó, hiszen püspöki székfoglaló beszédemben épp azt fogalmaztam meg, hogy ne az épületeket, ne a matériát tekintsük, hanem az embert elsődlegesnek. Egy tréfás történetet is idéztem akkor, ami egy hittanóráról hazatérő kisgyerekről szól. Amikor megkérdezték a szülei, miről tanultak, azt válaszolta: régen az emberek állványokat imádtak. Az ifjú a bálványokat állványoknak értette. Azt mondtam ennek kapcsán, hogy mi is egyházi részről gyakran beleesünk az állványimádás bűnébe. Építkezni akarunk, nyomot hagyni magunk után, s ez az örök építkezés sokszor elfedi az emberekkel való foglalkozás kötelezettségét. Ne legyünk tehát állványimádó egyház!

– Hogyan lehetne ebből a helyzetből előre menekülni, megoldást találni? Nyilván nem az a cél, hogy lebontsuk a templomokat, eladjunk minden eszközt, materiális javat…
– Az egyházaknak praktikusnak kell lenniük. Ha van egy nagy templomunk, amiben nem tudunk hittanórát tartani, mert nem fűthető, de nincsen másik épület, akkor nyilván be kell oda vezetni a fűtést. Mindenhol egészséges, kulturált környezetet kell teremteni, ez természetes alapelv. A visszafogottság fontos cél, de ne legyünk elriasztóak.

– Meg kell találni a középutat.
– Igen. Nem kell szégyellni, hogy minden lelkésznek normális egzisztenciát akarunk biztosítani.

– Utazzunk át ebből az eladásra kerülő budai villából a belvárosba! A már szóba került Üllői út 24. szám alatt működik az evangélikus egyház médiamunkájának a központja is. Az ott szerkesztett KötőSzó blog és a SZEMlélek között partneri együttműködés alakult ki, egészen hasonló tevékenységet folytatunk. Nagy különbség viszont, hogy a katolikus alapokra építkező SZEMlélek egy magánkezdeményezés, amit a családom tart fenn – merthogy az általam megkeresett egyházi vezetők nemet mondtak a partnerségre –, az evangélikus KötőSzó viszont egyházi fenntartással létezik, sok más médium mellett. Fel lehet tehát intézményesen vállalni a közvetlenebb, blogos nyelvet a ma emberével?
– Magam is tettem azért, hogy ez a blog elinduljon. Nem csupán támogatom a kezdeményezést, de szívesen írok is a KötőSzóra. Ahogy látom, a blog legolvasottabb írását is én jegyzem. Annak is örülök, ha időnként vita kerekedik. Be kell vallanom, vannak olyanok az evangélikus egyházban, akik csóválják a fejüket egy-egy cikk megjelenése miatt, de senkinek nem jut eszébe azt megszüntetni. Akik nem értenek egyet, azok is elfogadják, hogy lehet vitatkozni a leírtakkal. Visszagondolhatunk a reformációra, hiszen Luther is azt mondta, hogy a nép nyelvén kell szólnia az egyháznak.

Szerintem ha Luther ma élne, ő is blogolna. Fontos, hogy közérthetőek legyünk és elérjük az embereket. Hála Istennek az evangélikus egyház ezt a sokszínűséget tudatosan vállalja, még akkor is, ha nem ért mindenki mindennel egyet. Előfordul, hogy néhány írással akár itt, akár konzervatívabb fórumokon én magam sem értek egyet, ám mindenkinek joga van a saját véleményét artikulálni. Természetesen a tisztesség határain belül.

– Kezdünk végére érni a beszélgetésünknek, ahogy kezdünk a végére érni a Reformáció 500. Emlékévének is. Mit hozott magával ez az ünnepi esztendő, s hogyan tovább?
– Az emlékév számomra 2016. október 31-én kezdődött a Lund-i evangélikus székesegyházban, ahol a Lutheránus Világszövetség vezetői – akkor alelnöke voltam ennek a szervezetnek – találkoztak Ferenc pápával. Ezen az istentiszteleten együtt emlékeztünk a reformáció kezdetére. Nagyon fontos, hogy az emlékezés kifejezést használtuk, az ünneplés szótól tartózkodtunk, mert éreztük, hogy az katolikusok számára kevéssé vállalható. Celebration helyett commemoration, együtt-emlékezés, vagyis se nem ünnep, de nem is botrány. Ennek kapcsán akkor úgy fogalmaztam, hogy megvalósult az ökumené reformációja. Vagyis túlléptünk azon, hogy a reformáció kizárólag egyházszakadás lenne – ne feledjük, hogy annak idején a felek voltak szívesek kölcsönösen egymást kiátkozni. Ezt egyébként 1999. október 31-én visszavonták az evangélikusok és a katolikusok.

– A megigazulásról szóló közös nyilatkozatról van szó.
– Pontosan. Büszke vagyok rá, hogy azon az egyháztörténelmi jelentőségű alkalmon is ott lehettem, bár nem egyházi küldöttként, hanem médiásként, a Duna Televízió munkatársaként. Ekkor megtörtént tehát az átkok visszavonása, amihez később csatlakoztak a metodisták, sőt, aztán a reformátusok is, csak valamiért ez Magyarországon ez kevesekhez jutott el.

– Majd most hírül adjuk.
– 2016 októberében az 1999-es eseményhez képest is előrelépés történt, mivel a reformáció ökumenéje révén tényleg sokkal több köt össze minket, mint ami elválaszt. Spontán módon úgy is fogalmaztam, hogy Ferenc pápa a nevére vette a reformációt, hiszen azt mondta, amit Luther tett, az az egész kereszténység számára a megújulást szolgálta. Óriási élmény volt számomra ez a közös igei istentisztelet, noha ott még nem tartunk, hogy intercommunio-ról, közös úrvacsoráról beszélhessünk. Ez az álmom, ez talán Beer Miklós álma is, de addig még sokat kell dialógust folytatnunk. Hiszem, hogy még a mi nemzedékünkben megvalósulhat ez az egység. A lundi szellemiség mostanra kezd Magyarországra is begyűrűzni, példaként említhetném a „From Conflict to Communion”, vagyis „A szembenállástól a közösségig” című irat megjelenését, ami a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház közös értékelése az elmúlt 500 évről. Fontos, hogy együtt tudunk megszólalni, és nem egymásról beszélünk, hanem közösen próbáljuk a múltat feldolgozni, annak árnyoldalairól és pozitívumairól is beszélni. Nagyon boldog vagyok, hogy miután a Luther Kiadó által megjelentetett kiadványt elküldtük minden egyházmegyének, számos visszajelzést kaptunk, hogy a papnövendékek körében, lelkészi értekezleten is foglalkoznak az írással, foglalkoznak a felvetéseivel. Megtörni látszik a jég.

– Idefelé jövet a Deák téren az evangélikus templom előtt vitt az utam, és láttam egy plakátot, amire semmi más nem volt írva, csak ennyi: 500+. Készül a folytatás?
– Úgy szoktam fogalmazni: az a nagy kérdés, hogy mi történik október 32-én. Egy évtizeden keresztül készültünk a mostani emlékévre, s nagy a kísértés, hogy felfutunk október 31-re, de nem tudjuk, utána mihez kezdjünk. Ezért választottuk mottóul, egyfajta programként, hogy „500+”, tehát igenis folytatódnia kell a reformációi lendületnek. A reformáció eleve nem a múltidézésről, hanem az előre tekintésről szól.

– A zárszóhoz érkezve a bevezetésként említett meglepődéssel, egyben örömmel fogadtam a jelzésedet, hogy te is gyakran olvasod a SZEMléleket. Mit üzennél a többi olvasónak?
– Leginkább annak örülök, hogy a KötőSzó és a SZEMlélek együttműködik, hirdeti egymást. Sokszor úgy kerülök ide, hogy a Kötőszón meglátom a SZEMlélek feliratot, s egy kattintással már itt is találom magam. Erre kölcsönösen lehetőség van, s remélem, mások is sokszor így tesznek. Arra bátorítok mindenkit, hogy olvassuk, ismerjük meg egymás véleményét! Egy ilyen blogos világban talán jobban eltűnnek azok a különbségek, amik azt eredményezték, hogy mindannyian csak a saját ügyeinkkel, témáinkkal foglalkoztunk a múltban. Legyen természetes, hogy van híd a felekezetek között, erre példát lehet mutatni ilyen friss hangokkal. Az, hogy mertek kérdezni, mertek akár kritikát is megfogalmazni, az egyház funkciójához tartozik.

Beszélgetőtárs: Gégény István

süti beállítások módosítása