Befogadtatok
SZEMlélek 2017. szeptember 30.

Befogadtatok

A keresztények számára a Biblia jelenti a legfőbb útmutatást. Az utolsó ítéletről szóló vízióban ez olvasható: “vándor voltam és befogadtatok” (Mt 25,36). Mire szólít és mit jelent ez az isteni szó a menekültekkel kapcsolatban? Egyértelműnek tűnik, vagy mégsem?

mta.jpg

Akár hányszor külföldön járok, minduntalan nekem szegezi valaki a kérdést: mi történik nálatok, honnan ez a xenofóbia? Először megpróbálom elütni a kérdést valami tréfával: nagy az igény a fóbiákra, kérem, ebben is jók vagyunk... De a kérdezőkön látni, számukra ez az egyik legfontosabb mai kérdés – különösen, ha keresztények. Ha ezt látom, komolyabbra fordítom a szót és magyarázok az országunkról, a kommunizmus örökségéről. Arról, hogy a kereszténységet megpróbálták erőszakos és adminisztratív eszközökkel kiirtani. Rengeteg kárt okoztak, az egyházak éppen, hogy túlélték az elnyomást. Romjaikból csak nehezen épülnek újjá. És az egész ország is, az egész története folyamatos küzdelem az önállóságért, autonómiáért, szabadságért.

S most, hogy már szabadok vagyunk, és levetettük a Szovjetunió rabigáját, most jön Brüsszel újabb kényszerekkel és kötelező kvótákkal. Hogy mi nem az idegenek ellen vagyunk, hanem a nyugati arrogancia ellen.

Hogy az EU-s egyezményeket komolyan véve megszűrjük a bevándorlókat és igenis vannak, akik letelepedhetnek, ha megfelelnek a nemzetközi kritériumoknak. És végül azt is, hogy a média már csak a botrányokból él: nem csoda, ha főleg ilyenekről számolnak be, amikor a menekülttáborok viszonyairól, vagy rendőri túlkapásokról írnak. Egyébként az ország teljesen normális. Olyan, mint a többi európai.

Miután egy levegővétellel elmondom ezt az országvédő mantrát, látom, hogy a kérdezők nem elégedettek. Ezt már mind olvasták az újságokban, nem erre kíváncsiak, hanem arra, hogy mi, keresztények befogadjuk-e a menekülteket. Nem érdekli őket a sok politikai állásfoglalás, hanem csak az, hogy például én magam befogadtam-e menekültet. Vagy az ismerőseim között vannak-e, akik befogadtak akár egyet is. Vagy az egyházközségben vannak-e menekültek. És a képviselő testületi üléseken, vagy a hirdetések között előjön-e a téma: befogadni a menekülteket. S akkor már kisebb lendülettel és halkabban mondom: nincsen erre kialakult gyakorlat és nem is tudom, mik a lehetőségek erre, hol lehet érdeklődni és milyen engedélyek kellenek hozzá.

Hallom, néha saját szememmel is látom az osztrák, német vagy holland családokat, plébániákat, ahol menekültek élnek. Látom azt a megdöbbentő igyekezetet, ahogyan még nyugdíjas emberek is tanulni kezdenek fárszi vagy pastu nyelven. Ahogyan átalakítják a használaton kívüli épületeket, programokat szerveznek, fekete kisgyerekeket kísérnek az iskolába, és a szülői értekezleteken arról vitatkoznak, milyen módon lehet áthidalni a nehézségeket, amik elsősorban nem a gyerkőcök, hanem szüleik között vannak.

Még tavasszal, egy idősebb házaspár állt elém az egyik előadásom után és azt mesélte, már több mint 30 éve járnak minden évben Magyarországra egyházközségi kapcsolatok révén, nagyon jó barátokat találtak nálunk. De az utóbbi években egyre nehezebb az együttlét, mert egyre többször jön elő a menekült-kérdés, és ilyenkor szinte nem ismerni rá a régi énjükre. Mintha tényleg félnének. Ha pedig a saját élményeinket meséljük, akkor vádakkal vágnak vissza. Hogy tönkre tesszük Európát, eláruljuk a kereszténységet és kiszolgáltatjuk egy másik kultúrának és másik vallásnak. És hogy Merkel felelőssége felmérhetetlen ezért a helyzetért és jobban tenné, ha a magyarokra hallgatna.

Mi nem vagyunk idegengyűlölők, tudhatná, hogy az NDK-soknak is mi segítettünk. Akkor most az a hála, hogy folyamatosan kioktat bennünket. Úgyhogy – mondja a két öreg – idén már nem is tervezünk menni. Nagyon szomorúak vagyunk.

Befogadtatok, befogadtatok – kattog alattam a vonat kereke, kattog bennem a kérdés, mit és hogyan. NDK-sokat mi is befogadtunk és átszöktettünk Jugóba, még fiatal házasként. Házunkban évek óta laknak fiatalok, szeretetből. Lenne éppen hely egy családnak is, de még utána sem jártunk, hogyan lehetne. Olvassuk a Sant'Egidio közösség szövegeit, meghívtunk taizéi önkéntest, aki beszámolt az ottani menekültekkel kapcsolatos emberi és isteni élményeikről. Büszkék vagyunk a röszkei plébánosra és a sok önkéntesre, akik még a kerítés előtt annyit segítettek. Mi is próbálkoztunk legalább pénzzel, élelemmel. De befogadni, azt nem.

Mert nem értünk otthon sem egyet. Hogy kinek a felelőssége és dolga ez? Nem inkább intézményeké? És mit szólnának az utcában, a faluban? Attrocitásoknak lennének kitéve, és még esetleg mi is, pedig szeretnek minket itt. Hogy beszélnénk velük, mit ehetnénk együtt? Az imádságtól, vallástól nem tartanánk, mert egy az Isten és Szent Ferenc is Mohamed követőitől leste el a napi ötszöri imádságot. De mit dolgoznának, hová járnának iskolába, hogyan kísérgethetnénk őket – lenne-e erre energiánk, hiszen mindketten dolgozunk, tényleg reggeltől estig?

Nem értünk egyet. Hol az érzelmeink, hol a realitásérzékünk, vagy más családi feszültségek jönnek elő. Végül – a békesség kedvéért – hagyjuk a témát. Nem vagyunk ehhez elegek, nyugtatjuk magunkat. Mégsem tudunk megnyugodni.

Máté-Tóth András

süti beállítások módosítása