Válaszokat keresünk,
párbeszédre hívunk
nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Egység a sokféleségben
2017. szeptember 09. írta: SZEMlélek

Egység a sokféleségben

A keresztény közösségek egységre törekszenek, nem ritkán a sokféleség kiküszöbölésével. A homogén, tiszta közösségek azonban embertelenek és istentelenek. Hogyan gondolkodhatunk akkor az egységről? Erre kínál választ az alábbi írás.

szinek.jpg

Napok óta motoszkál a fejemben ez a kifejezés, “éllel elvágólag”. Úgy rémlik iskolai feladatokban hallhattam annak idején. Ragasszuk a kék téglalapot a piros kocka mellé -- “éllel elvágólag”. Akkor nem tűnt fel, hogy ez a megfogalmazás valahogy mély ellentmondást rejt magában. Az élek összeillesztését az elvágás szavával fejezi ki. Az élek szoros egymásmellé helyezése kiiktatja a hézagokat. Amit elvágunk, voltaképpen a hézag, a hiány, a köztes tér. Ezt akarjuk kiküszöbölni az egészen szoros egymás mellé illesztéssel.

Az elvágás tehát arra utal, hogy élet adunk a síkidomnak, lemetszünk róla minden fodrosságot, egyenetlenséget, mert csak így lehetséges a hibátlan illeszkedés. Végül fontos még, hogy nem valamely egység éllel való kettévágásáról van szó, hanem éppen ellenkezőleg, két egység szoros egymás mellé helyezéséről. Az elvágáshoz társuló romboló, destruktív asszociáció az egységes egészből indul ki, s azt panaszolja, hogy feldarabolták. A konstruktív, építő asszociáció pedig abban reménykedik, hogy a hézagmentes egység létrehozható.

A társadalom, annak sajátos része, az egyház, annak különböző csoportjai, s a mindezek között zajló eleven és zajos kommunikáció egyáltalán nem olyan terület, amelyre megfelelő módon alkalmazható lenne az "éllel elvágólag" kifejezéssel jelzett modell. Éppen ellenkezőleg, aki ezt a modellt alkalmazza a társadalom egészére vagy alrendszereire, kitagadja a társadalomból az embert és vele az Istent is.

Az emberi együttélés legkisebb sejtjeitől a legnagyobb egységéig érvényes az állítás, hogy nem létezett soha tiszta homogenitás, hézagmentes egység. Az emberi kultúra valódi természete, a növény- és állatvilághoz hasonlóan a sokféleség. Az egyházban, annak egyetlen korszakában sem volt soha homogén egység.

Az egyház egysége nem szociológiai állítás, hanem teológiai, nem a társadalomkutatás, hanem a hit szava. Amint az egyház Isten miatt szent és az ember miatt bűnös, ugyanúgy az Isten miatt egy, ami az ember számára végtelen távlat. Nem az egyformaságé, hanem az együtt élésé.

Az "éllel elvágólag" logika mentén elképzelt egység azt követeli, hogy a részek szabaduljanak meg fodraiktól, értsd egyediségüktől, és váljanak egymáshoz tökéletesen illeszkedő elemekké. Mint a gépek fogaskerekei vagy csapágyai. Az ilyen módon felfogott egység célkitűzései végső soron falanszter építés irányába mutatnak. Legyenek simára csiszolva a szavak, hogy mindnek csak egy és mindenki által egyformán értett jelentése legyen! Legyenek lapra reszelve az álmok, hogy mindenki egy irányba reménykedjen! Így lehetséges összeilleszteni a részeket, így lehetséges megalkotni az egységet. Igen, az embertelent.

Sokak számára kívánatosként jelenik meg az éllel elvágólag megvalósított vagy helyreállított egyházi egység. A Biblia értelmezésének bámulatos sokféleségét ugyanis zavarónak, az egység akadályának tekintik. Az egyházon belüli nyilvános vitákat rombolónak tartják. A szent hagyomány felfogásának tágassága az eretnekség gyanúját kelti bennük. Mintha jobban szeretnék, ha az egyház katonai felvonuláshoz lenne hasonló, ahol hibátlan döng a díszmenet, és viszolyognának a néptánc forgatagától, ahol színesen leng a rokolya és cifra a lépés.

Végső soron az “éllel elvágólag” modell Istent is kirekeszti a gondolkodásból, s magának vindikálja a jogot a dolgok végső és tökéletes megfogalmazására, a helyes és helytelen közötti tiszta különbségtételre. Jézus egyik kedves szófordulata, az “akkor majd” a végső időkre vonatkozik, s nem erre az időre, amiben mi élünk. A végső időkben Isten lesz az, aki elkülöníti a búzát a konkolytól, addig azonban együtt kell növekedniük. Ő lesz az, aki kimondja a végső igent és nemet, s állítja jobbja felől a kicsinyekkel azonosulókat. Ami akkor a végső időkben az irgalom abszolút érvényesülése lesz a Bárány révén, az addig az irgalmatlanság érvényesítése az ember révén.

Az éllel elvágólag történő összeillesztés ugyanúgy, mint az elkülönítés mai magához ragadja azt, ami a végső idők Istenéé. Weöres Sándor adja Mária szájába:

“Az ítélet nem enyém; mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.”

Az egység keresztény felfogása az Istenbe vetett hitben, Isten egységet teremteni képes jelenlétében gyökeredzik. Bármilyen tökéletesen szervezett a közösség, amire a korábbi évszázadokban a societas perfecta (tökéletes közösség) megjelölést használták, az egység nem az emberi igyekezet műve és sikere, hanem Isten ingyenes ajándéka. Az egység tapasztalata és az egyház egységébe vetett hit azt a csodás és meglepő élményt fejezi ki és tanúsítja, hogy Isten a sokféleségeket egybe képes fonni, a sokféle nyelvet beszélők megértik egymást, amint a Pünkösd csodája tanítja. A sokféle népek valamiképpen közös, Istennek hálát adó szeretetlakoma részesei, amint az Eucharisztia tanítja. S Isten irgalmába minden ember egyaránt bízhat, vallásra, felekezetre, bőrszínre, sőt erkölcsi tisztaságra való tekintet nélkül, amint Jézus tanítja, aki szerint a mennyei Atya felvirrasztja napját jókra és gonoszokra egyaránt.

A keresztény perspektívában tehát nem az "éllel elvágólag" való illesztés alkalmas az egyház egységének modellezésére, hanem éppen a hézagok megengedése, mert Isten meglepetése és csodája a hézagban nyilvánul meg. Ahol az ember - mondjuk így, józan eszével - nem lát lehetőséget, ott készíti számára Isten a maga mindig meglepő ajándékát.

Az emberi együttélés ilyen értelemben vett keresztény felfogása nem pusztán az egyház számára kínál perspektívát, hanem a társadalmi együtt élés és együtt működés számára is. Rámutat, hogy a gyönge közösségek törekszenek homogenitásra, a sokféleség, a kritika, az egyet nem értés kiküszöbölésére. Az erős közösségek nagyvonalúak, megengedőek. A gyönge közösségek az erő hiányára építenek, az erős közösségek pedig hisznek a bennük meglévő energiákban. A keresztény perspektívában gondolkodó hozzáállás a társadalom építéséhez óvakodik a kirekesztéstől, a felfogások és célok különbözőségét ajándéknak és nem akadálynak tekinti.

mta_k.jpgA keresztényeknek kell leginkább tudnia, hogy a sokféleség egysége csak az Istenbe vetett közös hit alapján valósulhat meg. Erre a tudásukra alapozva a társadalom sokféleségének egysége érdekében a demokráciába s az emberi jogokba vetett hitet tekintik megkérdőjelezhetetlen alapnak. Ezek ugyanis végső soron az európai keresztény hagyományban gyökeredzenek, annak legnemesebb civil alkotásai. Ezekhez ragaszkodva lehetséges megoldásokat találni a jelen nehézségeire, és semmiképpen nem “éllel elvágólag”.

Máté-Tóth András