Válaszokat keresünk,
párbeszédre hívunk
nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Szégyentűz, avagy egy „humánus” világvége
2017. augusztus 06. írta: SZEMlélek

Szégyentűz, avagy egy „humánus” világvége

„Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, míg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik.” (Albert Einstein)

tuz.jpg

Az egész vizes vb annyira mozgatott meg, mint amennyire a vasárnapi ebéd után a futás gondolata szokott. Ha néha túleszem magam, akkor kissé bosszús leszek, mert le kell majd dolgoznom, de könnyedén elhessegetem ezt a gondolatot. A vízilabda döntőből láttam talán összefüggően 5 percet, mert a gyermekotthonban, ahol dolgozom, bekapcsoltam a tévét, hátha valakit érdekel.

Néhányan azt hitték, miattam, de aztán hamar kiderült, hogy közös az érdektelenségünk. Az itteni gyermekeket nem hatja meg egy-egy sportesemény. Az olimpiák, a vébék, a cirkuszmeccsek, a modernkori gladiátorok Spartacust nélkülöző világa – ez innen egy őrületszerű megzavarodás, ahogy Hamvas Béla bácsi is mondaná.

Egy vizes vébé és annak soha számunkra hitelt érdemlően ki nem derülő költségvetése, az abból a létező vagy fantom emberek nyerészkedése, hisztériás ujjal mutogatása és mellveregetése a világ és egymás felé – ez itt, kérem, nem sok embert hat meg. A gyerekek és főképp „az őket elhanyagoló” szüleik inkább azzal vannak elfoglalva, hogy mi lesz a jövő hónapban, meddig bír még dolgozni ilyen lábbal, olyan derékkal, mi lesz a gyerekekkel, most elveszik, nem veszik, miért veszik. Eladják tán őket?

Ezek a kérdések hangsúlyosabbak. Hónapról-hónapra, hétről-hétre, igen sokuk napról-napra élnek. Évtizedek óta olyan beszűkült látásmóddal bírnak, ami az őket érő bírálatok miatt tovább nehezíti az életvitelüket. Olyan messze van tőlük a világcirkusz, hogy azt nehéz lenne megmérni.

Generációk óta az a tapasztalatuk, hogy azok ott, fent nem azzal foglalkoznak, ki és mi van itt, lent. A mindenkori hatalmon lévőknek ők a családjukkal együtt csak a csürhe, a massza, a tömeg, amit Cicero óta változatlan módszerekkel próbálnak gyúrni a saját képükre, és ami soha, egyetlen kormánynak sem sikerült, csakis ideig-óráig, aztán mind elbukott. Az öncélú hatalom ugyanis mindig felemészti önmagát, és ahogy minden, a modern korban a bukások is gyorsabbak és látványosabbak. Ez nem csak Magyarországon, a világon mindenhol így van, így is lesz. Törvényszerű, hogy jó fa nélkül nincsen jó gyümölcs, s mindig kiderül, hogy az a narancs bizony inkább citrom, vagy sokszor még az sem.

Na, igen, de mi is lesz most a gyermekekkel? A világot ilyesmi nem nagyon érdekli, ez tény. Igazából kevés embert érdekel, még a gyermekvédelemben dolgozókat sem jobban önmaguk siratásánál. A játékipar talán a legérdeklődőbb, de az is csak kizárólag a profit miatt, és persze ott van még az élelmiszeripar is, ami igencsak aggódó lett a csöppségekért, amióta mindent el lehet adni tízszer annyiért, ha gyermek közelébe kerül.

A gyermekvédelem ott kezdődik, hogy nem bántjuk első és egy szem gyermekünket – aki, láss csodát, mi magunk vagyunk. Aki eddig nem tudta volna, annak valódi örömhír lehet, hogy mindenkiben van egy gyermek, akit gondoznia kell. És ez a gyermek csak annyira tudott felnőni bennünk, amennyi valódi szeretetet kapott. A valódi szeretetet onnan lehet felismerni, hogy nem bántja önmagát, sem a másikat, sem az őt körülvevő világot.

Ha a világban azok lennének többen, akik tényleg szeretik önmagukat, akkor a világ nem ott tartana, ahol. Akkor valóban az lenne a fontos, hogy a másiknak jobb legyen, így valóban jobb lenne a világ.

Erre sokan felhördülhetnek, hogy persze, pont a magukat annyira szeretők azok, akik vagyont felhalmozva önmaguk kényelmét növelve, mások kárán élősködnek a világ tetején. A világ gazdagjainak hozzáállása viszont nem más, mint a dackorszakos kisgyereké, akinek senki nem játszhat a játékaival. Nem is olyan könnyű túljutni egy hároméves gyermek szintjén!

Keserédesen kacagtam a Heti Válasz Kiadó „Isten fizesse meg” című könyvén, amiben több milliárdosnak teszik fel a kérdést, hogy mit szól Jézus szavaihoz: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” (Mt.19,24). Ott persze mindenki magyarázkodott, hogy miért is van szüksége neki sok száz millióra. Mert neki az jár. Mert amúgy hívők, de csak annyira, amennyire ezt meg lehet magyarázni. Ezt nekem, mondjuk, nem lehet. De ha a hároméves kislányom mondja, akkor már értem, mert övé a világ, és neki az kell. És ha nem mondom el neki szeretettel, hogy ez nem így van, akkor bizony 20 évesen is ezt fogja gondolni, meg a fiam is, és ez bizony illúzió lenne. Hiszen akié valóban a világ, az mindenét megosztja velünk, közben biztos „kíváncsian” hallgatja a hosszas szövegeket arról, hogy miért is gondolja azt bárki, neki ezerszer több jár, mint mondjuk egy afrikai árvának. A világ jelenleg ebben az őrületszerű megzavarodásban süllyed egyre lejjebb.

Míg százak milliárdokon, milliókért úsznak, addig csak Magyarországon sok ezer kisgyermek üvölt egy kis figyelemért, de közben anyukája, apukája hozzá sem szól. Mert, mondjuk, annyit ivott, hogy beszélni nem bír, mert az ő anyja, vagy apja is ivott. De ő legalább nem veri a gyermekét.

Vagy éppen annyit dolgozik apuka, hogy alig beszél anyukával, aki meg az apuka hiányát shoppingolással enyhíti, ezzel nyugtatgatja a gyermekét is. Vagy mert a sokat dolgozó apuka apukája is sokat dolgozott. Mert a férfinak dolgozni kell és bizony már a nőnek is. Futni, rohanni kell a túlélésért, mert a végén még utolérjük önmagunkat, akit nagyon régen otthagytunk már.

És sok-sok cirkusz kell, látványos mulatság, tömött arénák, mert a tömeget gyúrni kell. A jó szurkoló jó fogyasztó is, a kormányosoknak pedig jó lovak kellenek. Olyanok, akik megeszik a penészes zabot is, ha aromával dúsítják, s mellette még mindenhova el is viszik őket, a nyerget meg maguktól felrakják. Róma él és minden eddiginél hedonistább. Megszoktuk már nagyon a közénk nőtt konkolyt. Nagy nyugalommal nyaralunk drága külföldi utakon a turistaparadicsomokban úgy, hogy 50 méterre tőle éheznek és szomjaznak emberek milliói. Mert nekünk ez jár és különben is, azzal segítünk, ha némi aprót odadobunk nekik a nyaralásunkkal.

Tüntetünk több százezres fizetésekért, miközben több milliárd embernek se kenyere, se vize a hét több, vagy minden napján. Vonulunk mi is Nyugatra, aki zabálja a Keletet és azt hisszük, az járna nekünk is. És persze bőszen felháborodunk, hogy több százmillió kiéhezett ember, látva minket, elindul felénk, mert ők is azt gondolják, nekik is járna...

Hogyan lesz ennek vége? Talán a leghumánusabb az lenne, ha meggyulladna egy „szégyentűz” és végigsöpörne a világon. Lángra lobbanna az emberek szíve és fájdalmasan elszégyellnék magukat azért, amit önmagukkal, a másikkal és az őket körülvevő világgal tesznek. Mert bizony szégyen ez a közöny, s nem múlik el máshogy, csak ha elég. És ezt a nagy tüzet majd rengeteg könny fogja eloltani, amikor kisírjuk mindazt a rengeteg sok bűnt és bűnhődést, amiről csakis kizárólag mi tehetünk.

szt_intro.jpgMert ha valahol a világon egy kisgyerek éhezik, szomjazik, fázik, vagy csak figyelmet szeretne, MINDENKI tehet róla, ha nem kapja meg, amire valóban szüksége van. És addig semmi ne legyen fontosabb. Idealizmus? Nem, kérem, ez a végítélet.

Szőke Tibor