Azt veszem észre, hogy napjainkban nem divat büszkének lenni magyarságunkra. Sőt, olykor egyenesen gáz; mintha ez valami szégyellnivaló lenne.
Szívesebben veszünk fel egy amerikai zászlós pólót, minthogy saját hazánk jelképe virítson rajtunk. Sokan attól félnek, hogy magyar zászlós pólóban sétálva az utcán azt gondolnák róluk az emberek, hogy a szélsőjobboldalhoz tartoznak. De, kérdem én, miért csak egy bizonyos csoport kiváltsága lehetne a büszke magyarság?
Ha meg kellene határoznom, ki is vagyok én, mindenképp belefoglalnám a definícióba a származásom, a nemzetiségem is. Hiszen formál engem és minden honfitársamat a magyar történelem, az anyanyelvünk, a mai magyar közhangulat – ezek mind alakítanak. Biztosan más személyiség lennék, ha pörgős olasznak vagy precíz németnek születek.
Mit is jelent büszkének lenni? Ki a büszke ember? Az értelmező kéziszótár szerint: öntudatos személy, aki tisztában van saját értékével, érdemeivel, ezért öröm tölti el. Mi vajon hol tartunk ebben? Ismerjük az értékeinket? Tudjuk-e, származásunk kapcsán miért tölthet el öröm minket? Ha elakadnánk, segítségként íme néhány gondolat, amelyekből kiderül, én miért vagyok büszke magyar.
Büszke vagyok az anyanyelvemre. Valósággal rajongok érte. Szépen cseng, kifejező, egyedi és választékos (még ha ezzel nem is mindig élünk, azért a lehetőség ott van). Mellesleg borzasztóan élvezem, mikor külföldön vagyok, magyarul beszélek, és senki nem érti, hogy mit mondok – kivétel persze az az egy-két magyar, akik éppen véletlen ott járnak, mert hát, ugye, mi mindenhol ott vagyunk.
Büszke vagyok a gyönyörű hazámra, annak ismert látványosságaira és rejtett kincseire, a nagy és nyüzsgő Budapestre, a csöndes és nyugodt falvakra, a magyar tengerre, az épp, hogy 1000 métert elérő hegyeinkre, és büszke vagyok arra, hogy ezt a felsorolást még órákig, évekig folytathatnám.
Büszke vagyok a magyarokra, akik építik, építették jelenüket a munkájukkal. A felfedezőkre, a tudósokra, a reformerekre, a harcosainkra és minden honfitársamra, aki szívén viseli hazájának sorsát és kész tenni, áldozatot hozni Magyarország fényének növelésére.
A történelmünk első ránézésre nem a legdicsőségesebb. Második ránézésre sem. Egyik elnyomó után jött a másik, idegen népeknek kellett behódolnunk, és sokszor nem tudtunk kellő mértékben fejlődni. Okkal lehetnénk pesszimisták, és panaszkodhatnánk, hogy bezzeg a franciáknak nem ez jutott! Én mégsem szomorkodom.
Csodálattal tölt el, hogy a sok-sok szenvedés ellenére a mai napig él Magyarország. A mai napig vannak magyarok. Annyian próbáltak megtörni, megnyomorítani minket, de küzdöttünk, harcoltunk, és ezt-kapjátok-ki még mindig itt vagyunk a Földön! Hát nem király?!
Többen csalódottak voltak szombat este, mert „csak” az ezüstérmet sikerült elvinnünk a vízilabda döntőben. Tényleg jó lett volna, ha minden csapatot a hátunk mögé tudunk utasítani, de a második helyezés is dicsőséges! Ugyanakkor fontosnak vélem, hogy egy alapvető, egészséges büszkeség mindig legyen bennünk, ami független az aktuális, folyton változó dolgoktól (sporteredmények, jóléti kérdések, politikai helyzet stb.). „Nyertünk egy Oscar-díjat? Igen, ez az én népem! Nem jutottunk be a focicsapattal a selejtezőbe? Szánalmas. Mindjárt le is tagadom, hogy magyar vagyok.” Ez azért így nem pálya. Nyilván könnyebb büszkének lennünk, ha a helyzet okot ad rá, és érthető, hogy egy adott esemény felizzítja, vagy épp csillapítja a bennünk élő büszkeséget. De ne felejtsük el:
van mire büszkének lennünk egy átlagos, szürke hétköznapon is, ami nem függ bizonyos emberek ballépéseitől vagy rossz döntéseitől!
A magyarságunk a szívünkbe van írva. Én szeretek magyar lenni. Annak minden szépségével, nehézségével és kihívásával együtt. Egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, hogy magyar vagyok. Úgy vélem, minden embernek büszkének kéne lennie saját származására. Ne tagadjuk meg magunktól a büszkeség mámorító érzését, és merjünk örvendezni a saját értékeink felett!
Fekete Ágnes
(Nyitókép forrása: szepnapom.hu)
