Szeressük ki egymásból a jó embert!
SZEMlélek 2017. május 22.

Szeressük ki egymásból a jó embert!

Habony Árpádot kövessük, vagy Ferenc pápát? Szembe kell-e őket egyáltalán állítani? És a kereszténységet kisajátíthatja-e bármely párt magának? Hogy kerül képbe az irgalmasság?

lk.jpg

A „Nem adjuk a jövőnk” címmel meghirdetett, civilek által szervezett tüntetésen beszédet tartottam a keresztény politizálásról. Szimbólumokat használva, ellentétpárokat és kérdéseket vetettem föl. A tüntetésről szóló híradások kiemelten foglalkoztak éppen az én felszólalásommal – pedig a résztvevők többsége feltehetően más világnézeti platformhoz tartozott.

A Fidesz a keresztény és nemzeti szimbólumokat használva épít 1,5 és 2 millió választópolgár bizalmára, így mindenkit, aki a legkisebb mértékben is ellentmond neki, keresztény- és nemzetellenesnek bélyegez. Mit értek keresztény szimbólumok alatt? Egyik szemszögből munkaszüneti nappá nyilvánítják nagypénteket, vagy például a világon először a keresztényüldözés ellen államtitkárságot állítanak föl. Ezt hallva az egyszeri templomba járónak érthetően megdobban a szíve. De. Ott van aztán a másik oldal. Azon a nagypénteken, amelyik először munkaszüneti napként köszöntött ránk, miniszterelnökünk az állami rádióban a kereszténység nevében buzdította támogatóit a tüntetők megverésére. És abban az országban, ahol először létesült államtitkárság (tehát nálunk) az üldözött keresztények megsegítéséért, abban az országban a kereszténységük miatt menekülőknek sem ad menedéket az állam, sőt, akár embertelen bánásmódban is részesülnek. Innen nézve mi ez, ha nem kirakatpolitizálás? Avagy ahogy az evangéliumokban gyakran visszaköszön ez a kifejezés: képmutatás.

Jézus farizeusokkal való vitái miatt a közvélekedésben a farizeizmus összeforrott a képmutatás fogalmával. Pedig kik voltak Jézus korának farizeusai? A konzervatív, vallásos „erő”. Tagjaik között számos tiszteletre méltó és jámbor hívő volt, akik igyekezetükben szerették volna a legpontosabban megtartani a Tóra előírásait. De voltak közöttük, akik – miközben a betűk megtartására törekedtek – az élő és eleven Jézussal nem tudtak mit kezdeni. Fésületlen és tanulatlan tanítványaival pedig különösen sok vitájuk volt. Ki mondaná azt zsidó vallási szempontból, hogy ne volna fontos a szombat tisztelete? Vagy ki ne vonná össze szemöldökét istenfélőként, ha egy ember bocsátja meg az Isten ellen elkövetett vétkeket is? Kereszténységünk viszont éppen arról szól, hogy a vallási előírásokat meghaladva az ember felé fordulunk (fontos hangsúlyozni, hogy ezt a fordulatot a kor zsidósága is megtette, aztán a történelem súlyosan elsodorta egymástól a kereszténységet és a zsidóságot). – Az egyház útja az ember – mondta II. János Pál.

Máté-Tóth András szedte össze nemrégiben a SZEMléleken, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a keresztény jelzőt. Írását – ha jól értelmezem – így lehet összegezni: kultúrkeresztény az, aki talán nem is vallásos, talán ateista, de a zsidó-keresztény kultúrkör alapjait elfogadja – lényegében mindenki itt, Európában, ahogy anno Antall József is fogalmazott: „Európában az ateista is keresztény”. A hitvalló keresztény az, aki élete célját az evangelizációban és hitének gyakorlásában látja, és életében hangsúlyosan megjelenik a közösségi vonatkozás. A spirituális keresztény pedig az, aki inkább egyéni életében szeretné megélni a kereszténység lelki üzenetét, a szeretet tetteit cselekszi, de talán nem is hivatkozik hozzá hitrendszerére. E kategóriáktól függetlenül létezik a politikai kereszténység, a modern keresztes lovag, amely a kereszténység szimbólumait védelmezi a közélet síkján.

Mind a négy kategória mutatja, hogy a kereszténységet nemcsak egyféleképpen lehet megélni. És épp a politika területén, amely egy érzékeny és nehéz terep annak, aki tisztességgel akarja szándékát érvényre juttatni, nincs kizárólagosság.

Nem lehet egy pártra sem azt mondani, hogy tökéletes. Éppen ezért bírálható – részleteiben pedig minden pártnál található értékes és támogatandó pont (az embertelen kivételektől eltekintve). Nagyon veszélyes a kereszténységre hivatkozva kizárólagosságot vinni a pártpolitikába, mert ez megosztja a sokszínű, izgalmas és lüktető kereszténységet, sőt, akár még gyűlöletet is csepegtet a társadalom közegébe.

Beszédemből az az ellentétpár járta be a médiát, miszerint Habony Árpád vagy Ferenc pápa szellemiségét választjuk-e kereszténydemokrataként. Ez a szembeállítás eléggé leegyszerűsítő. Egy egyházfőt nem lehet párhuzamba állítani egy politikai stratégával. De. Annyi azért csak közös nevező közöttünk, fideszesek és nem-fideszesek között, hogy Habony Árpádot a kereszténység kizárólagos apostolának nem nevezi senki. Ha valaki a Habony-féle korrupciót, fényűzést és uszító propagandát a kereszténységgel összebékíthetőnek tartja egy nagyobb jó érdekében, én engedékeny vagyok, elfogadom. De ha ezzel szemben a Ferenc pápa által képviselt szolidaritást, nyitottságot és karizmákat keresztényietlennek nevezi bárki, azt már nem lehet elfogadni. Az tényleg nonszensz, ahogy beszédemben mondtam.

Kérdéseket vetettem föl, nézeteket ütköztettem, feloldások nélkül, de egy válaszom azért van: az irgalmasság. Soha nem lehetünk túl irgalmasak, hiszen mindannyian gyarlók vagyunk, és egy segítő jobbra vágyunk. Ki kell szeretnünk egymásból a jó embert. Naivnak és apolitikusnak fest ez az út, pedig járható, hiszen nem vagyunk ezen az úton egyedül.

Lukácsi Katalin

süti beállítások módosítása