A minap Dombóváron jártam egy közönségtalálkozón. Sok mindenről szó esett, természetesen a Reformáció 500 emlékévről és az abban vállalt szerepemről is.

Azért tartom fontosnak az 500 évvel ezelőtt történteket, mert máig hatnak, és számomra azt üzenik, hogy nem szabad semmit sem csak azért elfogadni, mert egy tekintély, egy felsőbb hatalom azt mondja valamire, hogy: úgy van és kész. Kérdéseket kell feltenni, gondolkodni kell és csak azt elfogadni, amiről meggyőződtünk, hogy valóban igaz. Ami pedig meggyőződésünk szerint igaztalan, nem az embert szolgálja, azon változtatni kell!

Maga a katolikus egyház is reformálódik, hiszen a reformáció hatására a katolicizmus is megváltozott, ez a folyamat azóta is tart – nap mint nap tanúi vagyunk annak, hogy lehet beszélgetni, vitatkozni, gondolkozni például a cölibátusról, sőt, akár a pápa szerepéről is. Tehát tévedés a reformáció kapcsán csak a protestáns egyházakról beszélni. Szerintem ez az év az egész kereszténység ünnepe. Magyarán 1517 nem a vallásszakadásról szól, hanem a gondolkodásról. Arról, hogy merjünk kérdezni és ha kell, merjük a dolgokat megváltoztatni. Hitem szerint az egyház amúgy is csak a forma, egyfajta segítség abban, hogy mindenki a maga útján, a maga módján találjon Istenre. Amúgy pedig mindannyian ugyanolyanok vagyunk: békességben, biztonságban és leginkább szeretetben szeretnénk élni.

Ezért is volt emlékezetes és emblematikus ez a dombóvári esemény. Két műsorvezető volt, de közösen, gondolataikat és kérdéseiket is megosztva, barátokként vezették a programot. Kutas Attila katolikus plébános és Simon István református lelkész.

A nézőtéren sem kérdezte senki a másiktól, hova tartozik, mert nem volt fontos. Tudom, hogy nem ez az első ilyen eset, tudom, hogy egyre többen, sokan nyújtanak egymás felé kezet. A SZEMlélek is egy ilyen közösség. Ez így van jól, és jó megélni.

Legyen a Reformáció 500 az egyházszakadás után az egyházak egymásra találásának alkalma! Legyen a protestánsok és katolikusok közös ünnepe, egymás tiszteletének ünnepe! Ünnepeljük azt, hogy a magunk útját járva, de mindannyian Istent keressük és egyszer majd hitünket nem gondolkodás nélkül elfogadva, hanem arról meggyőződve Istenben találkozunk!

Ez nem lehet kérdés.

Gundel Takács Gábor