Válaszokat keresünk,
párbeszédre hívunk
nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Amire nézek, az vagyok
2017. április 20. írta: Gégény István

Amire nézek, az vagyok

Milyen üzenetek vesznek körbe bennünket? Megengedjük-e, hogy irányítsák az életünket a reklámok, plakátok, vagy mi döntjük el, merre megyünk?

felirat.jpg

A közelmúltban ismét többször utaztam Budapesten tömegközlekedéssel, s mivel nem élek ott életvitelszerűen, könnyebb némi távolságból rácsodálkoznom erre a nyüzsgő világra.

Pár hete egy metrós élményemről írtam, ahol a fizikai és egyéb vakság került elő. Ezúttal szintén a látás marad a fókuszban: rengeteg dolgot látunk utazásaink, közlekedésünk során, amelyek hatással lehetnek életünkre.

Ott van például az egyik legtöbb utast szállító járat, a "nagykörút" villamosa. Megnézte már valaki ezen jármű ajtaját, belülről? Persze, minden utas látta már, nem is nehéz maguk elé képzelni a fővárosiaknak a látványt. De az megvan, hogy mennyi pozitív és mennyi negatív hatású üzenet árad felénk ezeken a felületeken keresztül?

Nem számoltam meg pontosan, ám kezdjük az egyszerűbb feladattal, a pozitív felhívásokkal, azok száma ugyanis rögtönzött felmérésem alapján kerek nulla. Persze, miért is írná ki a közlekedési vállalat, hogy "Örülünk, hogy velünk utazik!", vagy "Legyen szép napja!". Miféle érdek fűződne ehhez részükről? Hát, ha más nem, legalább az, hogy a többi, tiltó és óvó üzenetet ellensúlyozzák. Mert piros és sárga feliratokból, gombokból egész sereg tárul elénk. Tilos az ajtónak támaszkodni, vésznyitó, vészjelző, tilos szemetelni, tilos ezt, tilos azt, vigyázzunk erre, arra. Csupa aggódás, csupa figyelmeztetés, amelyek a biztonságérzetet aligha növelik az utasban, a félelmet annál inkább. Meg kell emlékezni a színkódok mentén kékkel az ajtók közelében elhelyezett felhívásokról is, amelyek fiatalos nyelven próbálják kifejezni, miért nem kéne zajongani, "fesztivált rendezni" a villamoson. Ezek már-már pozitív üzenetnek tűnnek, de ugyanúgy tiltanak valamit.

Nem kérdés, hogy szükség van figyelmeztetésekre, segítő szándékú vészjelzésekre, de ha ezek vannak állandóan a szemünk előtt, annak bizonyosan hatása lesz a társadalom lelki állapotára is.

Ki lehet például ezek tömeges ránk borításával váltani akár ellentétes reakciót is, amikor az emberek egyszerűen kizárják a rosszat, mert nem akarnak ennyi töménytelen negatívumot komolyan venni. Erről meg is győződhettem, amikor még aznap ismét metróra szálltam, ahol szokatlan dologra lettem figyelmes. Egy láthatóan zavart tekintetű utastárs előbb fel és alá kezdett járkálni a szerelvényben, majd komótosan kipakolta a táskáját, mintha piknikbe fogna. Piknikhez pedig bicska is dukál. A továbbiaknak ez az eszköz volt a főszereplője, a bozontos férfi ugyanis nem lakmározni kezdett, hanem előbb kinyitogatta az ablakszerű szellőzőket, majd késével elkezdte lekaparni a - láss csodát - veszélyre figyelmeztető "Kihajolni tilos!" feliratokat, sorra minden nyílás alól.

Az utastársak egy része megmosolyogta a mutatványt, mások igyekeztek látványosan elfordulni, nem észrevenni a dolgot, míg a következő állomásra beérve volt, akinek hirtelen leszállhatnékja támadt. A megoldást viszont rajtam kívül senki nem kereste. Látva mások tétlenségét, a nyitott ajtó útját a bezáródástól elállva kerestem és találtam is egy BKK-alkalmazottat. Jeleztem neki a helyzetet, ő pedig annyit mondott, hogy oké, majd szól a biztonsági szolgálatnak és a következő állomáson jönnek az őrök. Én viszont nem tágítottam, mondván, kés van az illetőnél, akármi is történhet az alagútban. Emberünk belátta, hogy lépni kell, a szerelvény nem indult tovább, jött a hangosbemondás, biztonsági őr, konfliktuskezelés. A helyzet megoldódott, mentünk tovább biztonságban, de fontos tanulság, hogy azon fővárosiak száma, akik megannyi vészüzenettel vannak feltankolva naponta, ennek hatására pedig közbeavatkoztak volna, kerek nulla. Mi lett volna, ha nincs ott az a faluról jött utastárs?

"Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb. Amire nézek, az vagyok." E párszavas gondolat Gyökössy Endrétől, az emberi lélek jó ismerőjétől származik. Akár ki is írhatnánk odahaza, de közlekedési eszközökön, úton és útfélen sem ártana megjeleníteni.

Amit látunk, amire nézünk, hatással van ránk. Nem mindig olyan hatással, amire szükségünk lenne. S míg ebben az írásban csupán a tömegközlekedés utasoknak szánt feliratairól, jelzéseiről volt szó, eléggé hasonló, sőt, talán nyomasztóbb is a helyzet az óriásplakátokkal. De azokról már megírta a véleményét Orosz Atanáz püspök.

gi_intro.jpgMarad a kérdés, ami egyéni megoldásokra vár: mit kezdjünk ezekkel a feliratokkal? Megengedjük-e, hogy irányítsák az életünket? Képesek vagyunk-e beengedni, amire szükségünk van és kizárni azt, ami káros? Nem könnyű gyakorlat, embert próbáló feladat...

Gégény István

(Kép forrása: ittlakunk.hu)