Szerettelek volna megtalálni, megölelni. Szerettünk volna ezernyien megtalálni, mert szerettünk.

Meghaltál, mert valamit valaki elrontott. Talán valamit mindannyian elrontottunk, akik ismertünk, de nem karoltunk beléd hamarabb. Te viszont valamit nagyon jól csináltál, amíg itt voltál velünk. Ezért is kerestünk annyian, mint talán még soha senkit ebben az országban. Ott voltál a címlapokon, a szórólapokon, és biztosan sokan tették fel, teszik fel utólag is a kérdést: ki volt ez az újságíró, akiért ennyien aggódtak?

A szíveddel írtál könyvet, újságot, a lelkeddel szóltál az éteren át. De nem figyeltünk oda rád eléggé, miközben te épp azokra figyeltél, akikről mások rendre megfeledkeznek: hajléktalanok, lelki hajótöröttek, mellőzöttek, fel nem fedezett talentumok. Azért tudunk róluk, mert te láttad, amit más nem, érezted, amit nem vesz észre az átlagember.

Akik ismertünk, tudjuk, kit vesztettünk, mivel lett szegényebb távozásoddal a világ. Akik nem ismertek, ők is érzik, sejtik, hogy igazi kincset kerestünk, amikor az elmúlt napokban akár céltudatosan, akár szokott útvonalainkat járva mindenhol téged lestünk, érted aggódtunk.

Földi életed véget ért. Bocsáss meg, hogy nem kerestünk téged hamarabb, amikor még elérhető voltál! A fájó hiány, amit magad után hagytál, nem értelmetlen: arra hív az életed, hogy nyissuk ki jobban a szemünket, a szívünket, vegyük észre azt, ami, aki mellett elsodorna a tömeg, az információk viharos tengere.

Nyugodj békében! Isten veled!

Gégény István