Enyedi Ildikó Testről és lélekről című nagysikerű filme valóban gyönyörű és megindító, de a keresztény egyházi tanítás iránt fogékony nézőnek provokációt is jelent. Van még bármiféle esélye az egyház párkapcsolatról és szexualitásról szóló tanításának?

Amikor beléptem a moziba, hogy megnézzem Enyedi Ildikó díjnyertes új filmjét, pszichiáter barátaimmal futottam össze az előtérben. – Már kétszer láttuk a filmet – mondták – és még lehet, hogy harmadszor is megnézzük. Kissé megrémültem ennek hallatán,mert nagyon egyszerű filmfogyasztó vagyok, s a szerző korábbi filmjei számomra túlságosan is elvontak voltak. Az alkotás azonban nagyszerű élményt adott. Igazi szép film, jó történet, finom eszközök, valódi és hiteles befejezés. Annál sokkal súlyosabb és művészibb mozi, minthogy tartalmát vagy üzenetét össze lehetne foglalni, netán valamiféle tanítást leszűrni belőle. Inkább szelíden karon fog és bevezet emberi minőségünk testi és lelki mélyrétegeibe. Inkább zarándoklat, mint kirándulás, inkább lelkigyakorlat, mint szórakozás.

A Katolikus Egyház Katekizmusában – idén 20 esztendeje, hogy megjelent – nem szerepel a szerelem kifejezés. A szexualitásról ellenben bőségesen tárgyal. Amit a filmben a két főhős erotikus együttlétében látunk, azt az egyház paráznaságnak tekinti.

"A paráználkodás (lat. fornicatio) egy szabad állapotú férfi és nő házasságon kívüli testi egyesülése. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természete szerint a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett." (2353)

Miközben a film két főszereplője megható utat jár be sérültségeik leküzdésében, s miközben végtelen tisztelettel és szeretettel fonják körül egymásra irányuló szexuális vágyaikat, s miközben az őket szinte az első perctől megszerető néző meghatottan szurkol testi találkozásuk sikerének – szó sincs házasságról, még kevésbé gyermekről. Amit a filmben látunk, az két ember egymás iránti szeretetének finom kibontakozása és beteljesülése, s a katekizmus ugyanerről azt állítja, hogy “súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával...”.

Mindjárt más az egyház álláspontja, ha a felek házasságban élnek. Mert ebben az egész életre szóló keretben a szexuális együttlét "a lelki közösség jelévé és zálogává lesz" (2360), "egyáltalán nem puszta biológiai tény, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság" (2361), "öröm és gyönyörűség forrása" (2362).

A házasság az egyház tanításában elsősorban nem jogi szerződés, hanem szabad emberek életre szóló elköteleződése, a "jóban-rosszban" kitartó hűség ígérete és vállalása. Szentségnek hívják, mert még a legszerelmesebb párok is tudják, pusztán emberi erőből az ígéret megtartásának esélye közelít a nullához.

A paráznaság-vád tehát nem azt becsüli le, amit a film a két főhős kapcsolatának szépségéről, hitelességéről és erotikájáról bemutat, hanem ezt a csúcsot az egész ember egész történetének biztonságos keretébe akarja helyezni. Csak az egész életre szóló vállalás és elköteleződés lehet méltó kerete az erotikus önátadás ilyen átfogó, egész személyiséget érintő csúcsának.

A házasság előtti nemi életre nemet mondók törpe minoritást képviselnek ma. Akik pedig arra intenék gyermekeiket, hogy "csak az oltáron keresztül", azok óhatatlanul magukra rántják az avíttság és prüdéria vádját, s többségük titkon tudja, amit követel, inkább kincstári szöveg, s már maga sem hiszi, hogy még van bármi értelme. Statisztikai felmérések igazolják, hogy a legvallásosabb országokban is, az egyház nemi életre vonatkozó szabályait a fiatalok nem tartják be és szüleikben megbízható cinkosokra is találnak ebben.

A nem házas felnőtt katolikusok döntő többsége paráznaság előtt áll vagy abban él. A házasság pedig a felmérések szerint kifutó modell. Miközben a párkapcsolati kultúra minőségi fejlesztéséért a párok és a szakemberek egyre többet tesznek, az életre szóló elkötelezettség vállalása egyre inkább illúzió. Az egymásra találásra és a kapcsolati biztonságra vágyik mindenki, de a hosszú távú hűségre sokan már vágyni is kevesek.

Enyedi Ildikó filmének címe "Testről és lélekről" -, de aki látta a filmet, az “és” kötőszót már nem tarthatja megfelelőnek, hiszen a két főhős kapcsolatában nem mozog külön a lélek és a test, hanem két ember vonzódik és taszítódik, küzd és elfogad, keres és talál. A film középpontjában és végpontjában az emberi odaadás-képesség problematikája áll, amit a Biblia így fogalmaz: "szeresd felebarátodat, mint önmagadat". (Mt 12, 30) Láthatjuk, milyen lírai párhuzamosként húzódik saját maguk és egymás elfogadása. Két ember, két személyiség önmagára- és egymásra-találásának csodáját mutatja be a film, az önfeladás nélküli odaadottságot és a feltételek nélküli elfogadottságot.

Ilyen értelemben keresztény film. S ha a főhősök esetleg nem is, de a keresztények tudják, hogy ami közöttük történt, az Isten ajándéka, s annak művészi bemutatása, amit az egyház emberről, kapcsolatról és szexualitásról tanít.

Máté-Tóth András