Láng Edit állandóan úton van: felkarolja a segítségre szorulókat, erőt önt a megfáradtakba. Nem hagyja magát megzavarni attól a ténytől, hogy mindeközben semmit nem lát.

Győrben találkoztam a fehér botos hölggyel, akit meglátva rögtön bekapcsolt bennem a reflex, ami mindenkiből előtörne: odalépek, felkarolom, segítek neki, átkísérem, útba igazítom. Edit azonban különleges nő, ugyanis fizikai vaksága ellenére épp ezeket teszi ő maga látó társaival, sok-sok további látó társának példát mutatva.

Ezúttal egy elzárt helyen sorsára, a befogadó avagy elutasító döntésre várakozó bevándorlóhoz érkezett látogatóba - hosszú jogi procedúra vár rá, ami jó ideje zajlik. Látogatásának célja részben az illető meghallgatása, lelki megerősítése, másrészt fizikai megsegítése. De mire lehet szüksége egy életerős fiatalembernek, amit egy vak nő tud adni neki? Ha gluténérzékeny, mint ez a férfi, akkor például gluténmentes élelmiszerre, mivel odabent hagyományos kenyeret kap. Ki visz neki? Ha más nem, hát Edit megteszi.

De lelki szemeivel a vak hölgy nem pusztán a menekültekre van tekintettel: az Afrikáért Alapítvány munkatársa, rendszeresen próbál közvetítőként fellépni zsidók és keresztények között. Vagyis ahol szükség van, ott megjelenik, s adja mindenét, amije van.

Mikor arról kérdezem, az erő mellett, amely gyengének tűnő alkatából árad, miből finanszírozza rendszeres utazásait, habitusához illő egyszerű választ ad. - Olyan korban, olyan környezetben nőttem fel, ahol amink volt, azt beosztottuk, félreraktuk. Egész életemben igyekeztem gyűjteni, hogy adhassak belőle annak, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nekem - feleli Edit.

A látogatás után még kapok egy telefonhívást tőle: lelkesen újságolja, hogy a férfi emlékezett rá, mert látta őt korábban a békéscsabai táborban, s akkor is sokat jelentett számára, nagy erőt adott az Edittel való találkozás.

Gégény István