Több száz gyászoló gyűlt össze, családok, szomszédok, boltosok és talán még idegenek is Thomas Hooker temetésére a múlt hónapban. Nem volt gazdag, nem volt "sikeres", talán mi elmentünk volna mellette az utcán. Egy kedves és barátságos hajléktalan volt, akinek otthona az emberek szívében van.
20 éve élt tető nélkül a feje felett, de nem volt otthontalan. Belopta magát mindenki szívébe a san francisco-i katolikus templom környékén.
A hajléktalanok egyfajta védőszentje, mondta róla a templom plébánosa, aki naponta látta őt templom hátsó sorában imádkozni. Hajléktalannak lenni azt jelenti, amikor nincs otthonod, nincs családod, aki megértene téged. Amikor úgy érzed, hogy nem tartozol sehova, akkor vagy igazán hajléktalan, folytatta az atya. Sokan közülünk, akik nagyobb kényelemben élnek, mint Thomas, sokkal inkább hajléktalanok, mint ő volt. Neki közöttünk volt otthona.
Hooker Trinidadból származott, Chichagó után érkezett San Francisco-ba. Sosem kért senkitől semmit, emlékszik vissza rá a közeli könyvesbolt tulajdonosa.
A mentális betegséggel küzdő Thomast gyakran látták az utcasarkon magában beszélni. Sokat szenvedek, és amikor az ember szenved, akkor tudnia kell, hogyan legyen kedves, mondta egy, a betegséggel foglalkozó dokumentumfilmben (Voices), amit a temetés utáni fogadáson is levetítettek.
A Low házaspár régóta ismerte Thomast és segítette őt élelemmel. Mindig mosolygott, mondták róla, és mindig tudott valami kedveset szólni.
Nagylelkűen és feltétel nélkül tudott szeretni, ez volt Thomas adománya. Valami különöset és ritka dolgot hozott a közösségünkbe, mondták róla a gyászbeszédben. A felszólaló könnyeivel küszködve folytatta a beszédét, látva a tömeget, akik eljöttek Thomas búcsúztatására. Majd szinte nevetve bevallotta, hogy gyakran Thomasnak adta pénzét a templomi persely helyett.
(fotók: starparish.com)
