Miután a makói plébános blogunkon nyilvánossá tette a népszavazással kapcsolatos egyházi hozzáállás kérdéskörében képviselt véleményét, paptestvére, Liszkai Tamás három kérdés formájában fogalmazta meg saját dilemmáit.

1. A népszavazáson való részvétel és a szavazólapon megfogalmazott kérdésre adott válasz legyen mindenki lelkiismereti ügye, mint választásra jogosult állampolgárnak. De miért nincs megfelelő intézményes reakció az egyre fokozódó pápaellenes megnyilvánulásokra, amelyek nemcsak a pápa személyét, de a pápai hivatal tekintélyét is elemi szinten támadják, és nem ritkán magukat hívő katolikusnak valló személyek részéről érkeznek? Miért csak Beer Miklós püspök fejtette ki magánvéleményét azzal kapcsolatban, hogy Bayer Zsolt méltatlan az augusztus 20. alkalmából kapott kitüntetésére, aki a mai napig nem vonta vissza azt a kijelentését, hogy a pápa vagy a pápai székre alkalmatlan demens vénember, vagy gazember (tehát harmadik lehetőség nincs)? És miért nem határolódik el a kabinet a miniszterelnök Facebook oldalára küldött aljas, a pápa személyét primitív módon sértő megjegyzésektől? Amikor a pápát migránsbarátként aposztrofálják, mert a befogadást hangsúlyozza, ez lehet csak egy alapszintű morális-humanitárius buzdítás is, de a pápa megjegyzései közt tudtommal (javítsanak ki konkrét idézetekkel bátran, ha tévedek) nem szerepel olyan társadalmi-politikai koncepció, amely az asszimilációt és az integrációt pontosítja. A befogadás annyi is lehet, hogy a migráns csoportokat nem küldjük vissza „postafordultával" a háborús övezetekbe vagy első biztonságos országként a libanoni/török stb. milliós lélekszámú menekülttáborokba, ahol a higiénikus viszonyok rosszak, és ahol életvitelszerűen nem lehet tartósan kibírni hónapokat vagy éveket, főleg kisgyerekekkel. Hol van itt a szociális és családetika? Vagy az csak a „polgári réteg" privilégiuma? Ezeknek az embereknek az életét a „vezető gazdasági hatalmak" geopolitikája tette tönkre; túl könnyű lenne most lerázni a kollektív felelősséget, vagy ráterhelni olyan államokra, akik a lehető legkevesebb mértékben felelősek ezért (vagy egyáltalán nem).

2. A közhangulat eleve elutasítja a jelentősebb (sic!) számú muszlim menedékkérők csoportjának esetleges megjelenését Magyarországon, tekintettel arra, hogy Magyarország „keresztény ország". De vajon mi a veszélyesebb Magyarországon az emberek vallási meggyőződésére? Egy erős, más vallású kisebbség, amely talán épp figyelmeztető és ébresztő tényező is lehet egy vallási-kulturális identitását vesztett nép számára? Vagy az a konzumista (és konformista), látszólag csak az anyagi javakban és szórakozásban érdekelt fogyasztói szekuláris társadalom, ahol a szubkulturális formák pótcselekvésként töltik ki az emberek életét, akik teljesen elveszítik ezáltal vallási és szakrális érzékenységüket, egyben érzelmi intelligenciájukat is? Egy magát ateistának valló állam-szocialista hatalom nem volt ilyen szinten káros az emberek vallási meggyőződésére, mint egy Isten iránt érzéketlen agnosztikus-hedonista társadalom.

3. Szinte egyáltalán nem hallom ezt a kitételt: mi van akkor, ha Isten maga engedi a tapasztalt migrációs folyamatot, hogy számon kérjen bennünket emberségről, hitről, evangéliumi elkötelezettségről? Ferenc pápa miben képvisel mást, mint a most szentté avatott Teréz anya? És miben mást, mint a názáreti Jézus? A humanitárius segítségnyújtás és a távlatokban gondolkozó integrációs törekvések közt jelentős különbségek vannak. De előbbi az elsődleges. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató volt Sári Gabriella hozzászólása a Pálfai Zoltán atya leveléhez csatolt kommentek között:

Nem szeretnék senkit kioktatni, vagy megbántani, csak néhány információt szeretnék - nagy szeretettel - megosztani. Tévedés, hogy nagyon sokan segítenek M.o.-on a menekülteken. Én önkénteskedem a bicskei menekülttáborban és első kézből való információkat tudok adni ezekről a kérdésekről (pl. a menekültekkel dolgozó szervezetek embereitől, vagy maguktól a menekültektől). A Karitász időnként, itt-ott jelen van, de ez sajnos nagyon kevés. Hatalmas az ínség, hiszen a kormány a humanitárius minimumot sem adja meg (és ez itt a baj!!!), hanem mindenkit egy kalap alá véve igyekszik távol tartani. Pedig nem terroristák jönnek, ha így lenne, már rég felrobbant volna néhány városunk. Borzasztó háborús traumáktól sújtott családokkal, megerőszakolt nőkkel találkoztam, a határunkon több kisbaba majdnem meghalt. A két határátkelőnél (összesen) napi 30 embert engednek be a tranzitzónába, ahol be lehet adni a kérelmet (amit egyébként kb. 97-98%-ban elutasítanak később). Röszkénél időnként feltorlódik több, mint 1000 ember, akiknek 1 db vízcsap és 5 db Toi Wc áll rendelkezésükre (a szerbek rakták ki), elégséges mennyiségű étel csak akkor van, ha az önkéntesek visznek. (Máig visznek, ámde keresztény csak nagy ritkán akad köztük, pl. amikor a Szent Egyed Közösség önkéntesei lemennek kb. 2 havonta 1x.) A Vöröskereszt és az UNHCR próbálja kezelni a helyzetet, de gyakran nincs elég étel. Találkoztam olyan afgán családdal, akik kb. egy hónapig tengődtek tákolt sátrakban a határon, miközben már egy éve elindultak, mert az otthonukat a tálibok lerombolták. Gondoljuk csak el, a helyükben vajon mi tudnánk ilyen türelmesen várni a jószerencsére? A kormány az agresszív kommunikációval félelmet, ellenállást, haragot ébreszt az emberekben és tényeket alig közöl. Mindenki fél a migránsoktól, pedig nálunk aztán tényleg alig vannak. Fél év alatt (június végéig) 82 ember kapott menekültstátuszt, akik javarészt tovább is mentek Németországba, talán néhány család maradt itt, akikből max. 1-2 család lehet muszlim, őket is agyon vizsgálták. Hasonlítsuk ezt össze a libanoni helyzettel, ahol 4 millió lakosra jut kb.1,6 millió menekült. Miről beszélünk tehát? Mindeközben milliárdokat kapott az ország az EU-tól és Svájctól a menekülthelyzet kezelésére, amiről csak egyszer-kétszer szóltak a hírek, azóta senki sem tudja, mire ment el a pénz. :-)))))) A jól működő bicskei tábort decemberben be akarják zárni, nem tudom, mi lesz, talán sátrazni küldik majd az embereket. Nem gondolom, hogy mindenkit be kéne fogadnunk és nem gondolom, hogy könnyű idők elé néz Európa. Bizony, jól meg kéne válogatni, hogy kit engedünk be, de azt gondolom, hogy azért többet kéne befogadnunk, mint amennyiről most szó van, hiszen annyira azért nem vagyunk szegény ország. Szóval, én mindenkit bátorítanék, hogy segítsen, van sok lehetőség! Pl. menekültstátuszt kapott gyerekeknek lehet magyart tanítani, játszani velük, vagy munkát keresni azoknak a katolikus (!) afrikai migránsoknak, akiket valami csoda folytán befogadtunk. Én rendszeresen segítek egy magyar hajléktalan házaspárt, mert valóban, ők a "közelebbi" rászorulók, de fájdalommal tölt el az is, hogy emberek vívják élet-halál harcukat kicsit arrébb, ahová mi már nem merjük, vagy nem akarjuk odafordítani az arcunkat...

Vajon a kóbor kutyán is azért nem segítünk, mert azt mondjuk rá, biztos meg akar harapni és egyébként is veszett? Mit teszünk vele? Elzavarjuk, megdobáljuk, vagy vesszük az időt, fáradságot és telefonálunk egy alapítványnak, vagy elvitetjük a menhelyre, hogy ellássák, ad absurdum gazdát keressenek neki? Itt pedig emberekről van szó. Mit okoz bennünk az előítélet? Milyen emberek vagyunk? Péter apostol kétszer is hasonlóképpen kezdte beszédét a főtanács előtt: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre?" (ApCsel 4,19) és „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek." (ApCsel 5,29) Akkor mi a fontosabb? És ki mondja meg, mit vár tőlünk az Isten?

Tisztelettel:

Dr. Liszkai Tamás
plébános
Röszke

(Képek forrása: unhcr.org)