"Ha minden ember csak egyvalakit boldogítana életében, a világból Paradicsom lenne. Ez evangéliumi gondolat. Kevés ember osztja, a többi gyűlölködik. De akik értik, azok tudják, hogy ez a világ boldogulásának útja.” /Prohászka Ottokár/

Otthonában otthonra vágyna sok-sok idős, őszes árva. Aki nagyi, papa és drága mama volt egykoron, most lomtalanításra vár kicsiny fészkében. Mert ellepte az a szemét, mit az évek alatt maga felé és fölé gyűjtött. Nincs, ki elvinné előle, nincs, aki kiásná alóla, aki kiszeretné belőle. A sok gyötrelemből, szenvedésből, elhanyagolásból, mit élete során kapott a világtól. Tőlünk, általunk, közöttünk, mellettünk, velünk és ellenünk.

Mindannyiunknak van egy „örege”, a nagymamánk, a nagypapánk, a szomszéd néni, a cuki néni a boltból, a zöldségesnél, az újságosnál. Az idős fodrász bácsi, vagy a mosolygós a templomban. A kalapot emelő öregúr, a hajlott hátú nénike, az öregasszony a rút kiskutyájával, a morgós Pista bácsi, a mindig elégedett Lenke néni. Keserű Kati néni, Savanyú Sanyi bácsi. Bácsikák és nénikék, sántikálva, botladozva, bottal, kosárral, szemüveggel, műfogsorral és járókerettel. Galambot etetve, gyümölcsöt árulva, hosszan jajgatva, röviden siránkozva vagy némán és könnyesen pislogva.

Olykor nagyon mélyről a szemünkbe nézve bevilágítanak a lelkünkbe, és látszik rajtuk, hogy bizony mindent tudnak azokról az erőkről, mik még bennünket formálnak. Amik őket „betörték”, életre nevelték, alázatra és tiszteletre tanították. Bizonyára sokan érezhetjük úgy, hogy van bizonyos távolságunk is az időseinktől.

Nevetünk a járókeretes-műfogsoros poénokon a filmekben, rengeteg előítéletünk van a nyugdíjasokkal szemben. Megvetéssel gondolunk az öregkorra, mert az olyan gyógyszerszedős, orvoshoz járós, jajgatós és szellemi leépülős valami, ami minket biztosan elkerül és amihez nem szeretnénk, ha bármi közünk is lenne.

Nagyszüleink nem jól hallanak, nem jól látnak, ahogy mi sem halljuk és mi sem látjuk őket. Mihaszna parazitákként élnek sokunk fejében és egyszerűen képtelenek vagyunk megépíteni a hidat, ami összekötné a nemzedékeinket. Nagyokat papolunk a szükségességéről, bólogatunk, posztolgatunk, aztán mégis csak otthagyjuk őket.

Gyümölcsökként köpünk a fáinkra, és ez hatalmas probléma a világ „fejlett” országaiban. Egyre több ugyanis az ellátásra szoruló idős ember, akikért mindannyian felelősek vagyunk, független attól, ki kinek a rokona, barátja, ismerőse. Néha foglalkozunk csak az idősekkel, általában csak akkor, ha már fizikai gondozásra szorulnak. Az egész társadalomnak kell feléjük fordulni már csak a Hála miatt is, hogy Belőlük és Általuk vagyunk mi is a világon. Minden örömünk azért lehet, mert voltak és vannak drága nagymamáink és nagypapáink, szomszéd nénik és bácsik. Nagyon szerencsés, akinek még megadatik, hogy beszélhet Velük, simogathatja a kezüket, meghallgathatja őket, sétálhat velük.

Nagy kegyelem volt számomra, hogy dolgozhattam egy idősotthonban segédápolóként. Persze úgy voltam vele, mint a krumplifőzelékkel. Megeszem, ha nincs más, de magamtól biztosan nem választanám. Akkoriban csak egy munkahelyem volt, s mivel megszoktam, hogy több helyre dolgozom, így elvállaltam kötelességtudatból, no, meg tanulni vágytam és vannak dolgok, amiket a gyakorlatban lehet igazán jól elsajátítani.

Abban az időben a láng már magabiztosan égett a szívemben, nem csak úgy néha fel-fellobbanva, szikrázgatva. Ez azért fontos, mert ilyen helyre szerintem csak úgy érdemes menni, ha az a bizonyos égi lámpás kellő hőmérsékletet biztosít, és állandó reménnyel tölti el a szívünket. Legalább annyival, hogy még haldokló embereknek is jusson belőlünk. Három hónapot töltöttem el, ezalatt mindenből igyekeztem kivenni a részem, amiből csak lehetett.

Mosdatás, fürdetés, tisztázás, etetés, itatás és minden, amit a reám osztott szobák lakói kértek, vagy amit ellátásuk indokolttá tett. Elhanyagolt körmök levésése (közel 300-ig jutottam!), öltöztetés, szekrény rendrakása, törölgetés, párnaigazítás, végtagpolcolás, kekszbontás. Mindig azt mondogattam nekik, hogy nem feladni, örülni, imádkozni, hinni és hinni. És többször mondták, hogy szívesebben hallgatnak, mint a papot, aki bejárt hozzájuk. Addigi életem legszebb bókja volt. Szívesen kötelezővé tenném az idősotthonok látogatását az iskolásoknak és úgy vélem, a felnőttekre is ráférne a nézelődés. Egy idős ápolása messze kint van a komfortzónánkon és bizony sokszor a mindennapok keresztjére már nem fér fel sok családban, ezt sok ismerősön és baráton keresztül is megtapasztaltam.

Mamánk vagy papánk elhelyezése könnyen krízisállapotot okozhat mindkét félnek. Lelkiismeret-furdalás, őrlődés, mi a helyes, mi lenne jó és bárhogy dönt is az ember, az bizonyosan idő, míg feldolgozza. Minden embernek az a jobb hely szerintem, ahol több emberi gondoskodást kaphat. Volt egy nénikém (ügyfelem postásként), aki maga kérte, hogy bemehessen, mert nem akart teher lenni a családján, egyedül élt és panaszkodott feledékenységre. Ő ritka példaként a mai napig egész jól van.

Természetesen sokak nem engedhetik meg maguknak sem a még tiszta fejjel hozott döntést, sem az elhelyezés anyagi költségeit. És bizony, komoly férőhelyhiány is van. Az egymás felé fordulás mint a Szeretet örök algoritmusa bizonyosan sokat enyhíthet, és komolyan befolyásolni is tudja a dolgok kimenetelét. Csak 5 perc a nagyinál, csak egy telefonhívás, csak a szomszéd nénit inkább meghallgatom, csak még ülök mellette kicsit, sétálok vele, megkeresem, segítek, meglátogatom, megajándékozom, elmondom: mekkora nagy kincsek vagytok, nagyszüleim, hisz minden fényemet általatok kaptam a Jóistentől!

Egymás felé tett erőfeszítések fogják csak megoldani az elhanyagolás mind időskori, mind kortárs, mind nemzetek közötti problémáját.

Szőke Tibor