Miért kellenek nekünk egyáltalán családok?

2015. november 04. Gégény István

Az az érzésem, hogy a vatikáni Családszinódus kapcsán túl sokat beszélünk fákról, bokrokról, cserjékről, fűszálakról, talán még gazokról is, mindeközben bántóan kevés szó esik magáról az erdőről. Ezt az elbillent (közösségi) médiafigyelmet szeretném valamennyire ellensúlyozni a Varga család történetével. A hétlányos nagycsaládot bemutató cikkem tavaly jelent meg az Új Ember hetilapban, a szerkesztőség szíves hozzájárulása alapján közlöm újra az írást a blogomban.

* * *

HA AZ ÚR ÉPÍTI A HÁZAT
Családlátogatáson a hétgyermekes Varga házaspárnál

Áll egy lakóépület a főváros határában. Tipikus családi háznak tűnik egy tipikus utcában, ám sokkal több annál. Aligha akad környékbeli, aki ne ismerné a lakóit: a Varga házaspár és hét lányuk mindenki életét megváltoztatja, feldobja, színesebbé, örömtelibbé teszi, aki csak találkozik velük. Életük a bizonyíték arra, hogy nem a pénz a boldogság forrása, hogy aki a mennyben köt biztosítást, az semmiben nem szenved hiányt, s hogy a szeretet csodákra képes. Budaörsön jártam családlátogatóban.

Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. A 127. zsoltár első verse jutott eszembe, ám a címben említett pozitív formában, amikor megtudtam, hogy vendéglátónk házának tetőszigetelését hat ifjú hölgy újította fel a szülőkkel együtt. A hetedik csak azért nem tornázott a magasban, mert épp babát várt. Vargáék szinte mindent maguk raktak össze, maguk építettek fel, vagy ajándékba kapták az őket szeretőktől. Nem is tehettek másként, hiszen a kilencfős háztartást Károly, az édesapa évtizedek óta egyetlen pedagógusi fizetésből tartja fenn, s ezt gondozási tevékenységével szerzett jövedelmével egészíti ki Erika, a szintén tanári végzettségű édesanya. A józan ész könnyen azt sugallná, hogy meggondolatlanság ilyen labilis egzisztenciára ekkora családot építeni, ám a házaspár nagyon is meggondolta, mit cselekszik. De nem hitelekben, árfolyamokban, jó fizetésben bíztak, hanem rokonaikban, barátaikban, és elsősorban Istenükben, aki ezért cserébe gazdagon meg is jutalmazta őket.

Akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget – így folytatódik az idézett zsoltár. Ez lehet az indoka annak is, hogy bár nem határozták el előre, hány gyereket szeretnének, nagy családdal áldotta meg őket a Teremtő. – Huszonnyolc évesen házasodtam. Ugyanazok a gondolatok jártak a fejemben, mint minden ilyen korban oltár elé álló nőnek: Mennyi fér még bele, vajon hány gyerekem lehet? Aztán jöttek szépen, sorban – meséli Erika, és elárulja azt is, hogy a legkisebbet, a most tizenöt éves Marcsit a testvérei könyörögték ki. De nem ám a szülőktől! Ennél sokkal keresztényibb módot választottak a lelkes hölgyek: egy közösségi ház udvarán, az ég felé fordulva kiabálták, hogy kistestvért szeretnének. – Hát, bizony, mi a természetfeletti családtervezésben hiszünk – mondja mosolyogva az édesanya, majd eltűnik a konyhában.

vargalanyok.jpg

A többiekkel, akik épp itthon vannak, a családi ház teraszán ülünk. Annál az asztalnál, ahol rendre megfordul néhány vendég, ahol mindig jókedv van és nevetés, leginkább pedig élénk beszélgetés folyik. Látogatásomkor szinte üres a ház: csupán két gyermek van itthon. A tanári végzettségű Orsi, a legidősebb nővér a Győr melletti Gyirmóton él férjével és egyre gyarapodó családjával. Most töltötte be a huszonnyolcadik életévét, s eddig már három unokával örvendeztette meg a szüleit. Lám, nincs két egyforma történet! A sorban következő Móni Csíksomlyóra zarándokolt ezekben a napokban, ám a távolság nem akadályozta meg abban, hogy a technika segítségével ő is hozzászóljon a cikkhez. – Szeretem a szüleimben, hogy mertek vállalni minket, mindegyikünket ugyan úgy vártak. Mi vagyunk az életük nagy kalandja, és ezt naponta éreztetik is velünk. Nem panaszkodnak, hanem tesznek azért, hogy jobb legyen az életünk. Jó, hogy tudnak viccelődni, és vidámsággá változtatják a nehézségeket is. Szeretem bennük azt is, hogy nem valami hibák nélküli mintaházaspárt látok, ha rájuk nézek, hanem egy hús-vér kapcsolatot, amelyben természetesen előfordul az egyet nem értés, de mindig ott van a problémák megbeszélése, a kompromisszumkészség, az áldozatvállalás, a lemondás, a békülés is. És sok szeretet. Példájukkal megtanítottak minket arra, hogy a házasság munka, és hogy érdemes tenni érte – írja Móni a szüleiről.

Csörren a telefon. Nem veszi fel senki. Réka, a harmadik lány két éve Graz városában él, egy család gyermekeire vigyáz. Figyelmes gazdaságossággal, szavak nélkül, a családtagok telefonjának megcsörgetésével jelzi: szeretlek titeket, gondolok rátok. Apró, leleményes szeretet-trükk, érdemes eltanulni Vargáéktól! Réka talán egy kicsit kilóg a nővérek sorából: mint minden testvére, ő is járt zeneiskolába, ám a szokványosabb hangszerek helyett ő a dobot és a vadászkürtöt választotta. A futballt nem csupán nézi, de maga is játszik, ráadásul korosztályos budapesti bajnok volt triatlonban. Akár szakácsmester is lehet belőle, hiszen mind a végzettsége, mind az otthonról hozott praktikák tárháza a rendelkezésére áll ehhez. Így vall a családjáról: – Nagy érték, hogy jó szüleim vannak, rendkívül hálás vagyok értük a Jóistennek! Ha lehetne, mindenben követném őket, sokat tanulhatok tőlük. Büszke vagyok arra, hogy egyben tartották a családot a szeretetükkel, hogy évtizedek múltán is együtt nyaralunk mindannyian. Én is szeretném majd a családomban így megőrizni a harmóniát, táplálni a tüzet, és szétosztani másoknak.

Persze nem maguktól szerzik az erőt a szülők: elkötelezett tagjai a Schönstatt családmozgalomnak, amely idén ünnepli fennállásának századik évfordulóját. Ha az alapító, Joseph Kentenich atya még élne, és a legegyszerűbben igyekezne elmagyarázni, miként lehet gyakorolni a szeretetet a hétköznapokban, valószínűleg csak rámutatna a Varga családra, és azt mondaná: így.

Közben visszatér a teraszra Vargáné, aki ezúttal nem káposztát főzött, hanem finom lángost sütött. – Most sajnálom csak igazán, hogy nem leszek otthon este – mondta néhány órával korábbi találkozásunk alkalmával Veronika. A zenetudósnak készülő negyedik nővér, aki látogatásomkor a nagyszüleinél tanult a vizsgáira, nagyon szereti ezt a házi lángost, ám talán ennél is jobban örül annak a gazdag lelki háttérnek, amit a családja biztosít számára. – A szüleim akkor lettek a Schönstatt tagjai, amikor megfogantam, így gyakorlatilag beleszülettem ebbe a közegbe. Hiszem, hogy nem véletlenül, hanem ennek a közösségnek és lelkiségnek köszönhetően olyan a családom, amilyen. Visszatekintve a gyermekkorunkra fontosnak tartom, hogy édesanyám otthon volt velünk. Az ő állandó jelenléte valamiféle ősbizalmat ültetett el bennünk, ami azt üzeni, hogy minden jó, ami velünk történik.

szulok.jpg

Az életben ugyanakkor nem csupán jó dolgok történnek, és ez alól Vargáék sem kivételek. 2000-ben hazafelé tartottak a kisbuszukkal, amikor Károly fáradtsága miatt lesodródtak az útról, s egy fának ütköztek. A családtagok többsége szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet, a jármű viszont totálkáros lett. Amint a helyi egyházközség tagjai értesültek a történtekről, gyűjtést szerveztek, majd rövid időn belül átadtak a családnak másfél millió forintot. A szeretetadományból vásárolt, ma is használatban lévő zöld kisbusz hátulján sokáig olvasható volt a „Köszönjük!” felirat. A mai napig előfordul, hogy ismeretlenek pénzes borítékot dobnak Vargáék postaládájába. Mikulás ünnepe pedig igazán különleges alkalom: ilyenkor minden évben egy hatalmas csomag kerül a bejárati ajtó elé. A finomságok feladó nélkül érkeznek korunk Szent Miklósától.

– Aki megtudja, hogy heten vagyunk testvérek, elcsodálkozik. Ez tulajdonképpen természetes, hiszen a mai világban nem számítunk hétköznapi családnak. Nyolc ember mellett – a szüleimet is beleszámítva – kiválóan meg lehet tanulni csapatban dolgozni, alkalmazkodni. Felmérjük egymás igényeit, megpróbáljuk valóra is váltani azokat. Előnynek érzem, hogy bármi is történik az életemben, bármennyire egyedül érezném magam, a családom mindig ott lesz mögöttem. Persze gyakran kell megküzdenünk a saját igazunkért, vagy akár csak azért, hogy a vacsoránál szóhoz jussunk; ez azonban határozott, céltudatos, erős egyéniségeket farag belőlünk. A nagycsaládban a legkisebb dolgoknak is megtanulunk örülni, ez pedig segít, hogy a hétköznapokban is boldogok legyünk – meséli a születési sorrendben következő Kati, aki látszerésznek készül.

Ikertestvére, az operaénekesi pályán haladó Juli így vall a legszorosabb testvéri kapcsolatról: – Amikor megkérdezik tőlem, milyen ikernek lenni, mindig visszakérdezek: milyen lehet nem ikernek lenni? Nem tudhatom le a választ annyival, hogy nagyon jó, hiszen még annál is jobb. Katival nagyon érezzük egymás gondolatait, rezdüléseit. Nem kell feltétlenül órákat beszélgetnünk ahhoz, hogy rájöjjek, mi a baja. Sokszor elég, ha csak ránézek. Igazából az egészben az a legjobb, hogy Kati mindig itt van nekem. Nagyon könnyű vele beszélgetni. Érdekes például, hogy egy vita után általában nem is békülünk ki, mert nincs rá szükség. Tudjuk, hogy vége, lezártuk a dolgot, továbbléphetünk. A ruhakérdést ugye nem is kell említenem: két ruhatáram van.

Elérkeztünk ismét Marcsihoz, aki itt ül velem szemben, s óhatatlanul felötlik bennem a gondolat: milyen jó, hogy kikönyörögték őt a nővérei, s milyen jó, hogy az Úr meghallgatta ezt a sajátos imát. A fagottozni tanuló gimnazista leginkább azt szereti a szüleiben és a családjában, hogy mindenki őszinte a másikkal, a kimondott szavak valóban azt jelentik, amit az illető gondol. A legkisebb lány szobája igazi kincset rejt: egy antik írógépet. A nagypapa ezen írta a sok tízezer hívő polcán megtalálható, Beszélgetés a Mesterrel című imakönyvet. Talán e sorok olvasója számára sem ismeretlen Hetényi Varga Károly neve… Jó talajba hullott hát a lelki örökség.

Beszélgetésünk közben Károly, az édesapa pipára gyújt. Egész lénye, szótlan jelenléte azt fejezi ki: együtt lenni jó. Amikor arról faggatom, milyen érzés ennyi nő között élni, bajsza alatt huncut mosollyal jelzi: hát milyen lenne? – Gyönyörködöm a lányaimban – mondja. – Nemcsak azért, mert szépek; leginkább az a légkör tölt el örömmel, ami körülvesz, ha köztük járok. Szeretem csodálni, amit alkotnak, ahogy a szobájukban tesznek-vesznek, ahogyan együtt zenélnek. Azt tartom az egyik legfontosabbnak a velük való kapcsolatomban, hogy ha elfogadom őket olyannak, amilyenek, akkor ők is jobban elfogadják magukat.

v2.jpg

Ránk sötétedik az este. Épp indulnánk be a házba, amikor váratlan vendég érkezik a kertbe. A hölgy egy közeli boltban dolgozik, ott adták le Károly néhány napja elveszett táskáját. Benne volt minden irata, kulcsa, bankkártyája – semminek nem esett bántódása. Szinte meg sem lepődöm azon, hogy egy újabb apró csoda szemtanúja lehetek, ahogy az is természetes, hogy a jó tettért cserébe a megtaláló egy üveg házi készítésű eperlekvárral távozik. Minden mozdulat szeretetté válik itt.

Nem érhet véget úgy ez a különleges családlátogatás, mintha csak magáról a családról szólna a történet. Amit máshol nappalinak hívnak, az Vargáéknál leginkább szentélynek nevezhető. Gyertyát gyújtunk, énekelünk, kitárjuk a szívünket, hálát adunk a nap során megtapasztalt szeretetért. A lélekmelengető együttlétben én is megszólalok, és egy kérést fogalmazok meg a saját családomat illetően. Másnap, immár saját otthonomban csörög a telefon, s amiről azt hittem, legfeljebb hetek múlva oldódhat meg, az máris elintéződött. Ahol az Úr építi a házat, ott az a természetes, hogy rendre csodák történnek.

Gégény István