Már írom is a receptet: hozd össze a világ legeslegjobb séfjeit, akikre a konyhaművészet mellett Ferenc pápa lelkülete is komoly hatást gyakorol, adj nekik egy csomó kidobott kaját, majd engedd, hogy azt csináljanak, amit akarnak.
11 éve már annak, hogy három hónapot töltöttem Franciaországban, egy amolyan világgámenős projekt keretében. El akartam tűnni a dolgaim, a saját tervezgetéseim, még a barátaim elől is. Sikerült. Egy alapjáraton 80 fős kolostor szolgáló csapatába kerültem, ám néha 300 ideiglenes lakosig is felfutott a létszám. Ez az adat azért érdekes, mert legtöbbször a konyhára voltam beosztva, úgy, hogy se nem értek a főzéshez, meg őszintén megvallva nem is érdekel különösebben ez a "művészeti" ág.
A kolostor szó talán sokakban valami zárkózott, sivár hely képét idézi fel, ám ebben az esetben az átlagéletkor 25 év körül mozgott, zenével, lelkesedéssel teltek meg rendre az ódon falak közti terek. Ilyen hangulatban annak ellenére sem esett nehezemre a főzés, hogy az ismert francia népszokás szerint hiába beszéltem pár másik világnyelvet, csak a helyi lingvisztikai nyelvkészlet mentén volt píszí, egyben reális a társalgás. Így hát szó szerint konyhanyelven tanultam meg franciául, s mind a mai napig meglepődöm, amikor utólag megismerem azt a nyelvtani szabályt, amit egyébként használok, csak fogalmam sem volt addig a létezéséről.
Na, de a lényeg a kaján van - ilyesmire ugyanis nagyjából nulla eurót költött a közösség, amely elvonulásom idejére befogadott, még munkát is adott (magas labda lenne egy kis bevándorlózás, ám inkább kihagyom ezt a kanyart). Valahogy úgy volt, hogy egyes éjszakákon (talán csütörtökönként) befutott egy kamion, rogyásig pakolva élelmiszerrel. Ezeket ingyen guberálták össze olyan szupermarket láncoktól, akiknek egyébként pénzbe kerülne a felesleg megsemmisítése. Amint a teherautó beparkolt, már görögtek is a rámpához a hatalmas kukák, ez a francia meló ugyanis arról szólt, hogy az illatozó cucc nagyjából 60 százalékát szétválogassuk komposztra és egyéb hulladékfélére. Persze nem ez volt a fő cél: a gondos válogatás nyomán fennmaradó mintegy 40 százalékért zajlott a nemes küzdelem. A hálós csomagolású, többnyire penészes narancs nem penészes része, a kicsit csoffadt, de a vizuális gyengélkedés ellenére bizonnyal kifogástalan tápértékű zöldségek és egyéb megmentett étkek mentek a hűtőházba, raktárba, majd ezekből műveltünk néha valóban csodát a konyhában.
Ez a sztori annak a kezdeményezésnek kapcsán jutott eszembe, amiről egy sokak által lesajnált, "liberális", "hazug" címkékkel illetett hírportál számolt be, éspedig részletesen, gazdagon fűszerezve, teljesen korrekt, már-már vallási lelkesedéstől fűtött hangnemben. Nem veszem el tőlük a munka gyümölcséért járó kattintás-jutalmat, így akit érdekel a dolog, minden ellenérzését félretéve kénytelen lesz ide klikkelni.
Az étterem stábja (Fotó: expo2015.org)
Röviden a dolog velője: a világ sztárséfjei (nem a bulvármédia, hanem a szakma szemében a legjobbak) összegyűltek Milánóban, hogy az általam a franciáknál megismert és gyakorolt "ételfeltámasztás" módszertana mentén ingyen készítsenek ételt rászorulóknak. Nem titkolják, hogy Ferenc pápa lelkülete, eddigi tevékenysége, buzdításai motiválták őket. Ráadásul – lássunk csodát – még a szegénységi népvándorlás (ez sokkal hitelesebb megjelölése szerintem a "gazdasági bevándorlás" hazug címkével ellátott folyamatnak) kapcsán is gyógyító hatása lehet az ötletnek. Mert a Refettorio Ambrosiano csupán egyetlen hely a sok közül, ahol ilyen világjobbító lépést lehet tenni, hozzájárulva a világ élelem-elosztási egyensúlyának helyreállításához. Miért ne lehetne Budapest, Bukarest, Buenos Aires, Lyon, London, vagy épp Athén a következő helyszín, ahol hasonló dolog kipattanhat?
Aki szereti a kelleténél kritikusabban, a kötekedés szándékával olvasni a bejegyzéseimet (a tapasztalat szerint vannak ilyen személyek, szép számmal), azok számára jelzem, ami a többieknek nyilvánvaló: eszem ágában sincs e gondolatok mentén összemérni magam a világ legjobb séfjeivel. Épp az az egyik lényegi üzenete a történetnek, hogy akár még olyan kulinárisan inkompetens alakok is hozzájárulhatnak a hasonló dolgok megvalósulásához, amilyen magam volnék.
Kifogás nem nagyon marad senki számára, tanulság, átgondolnivaló viszont akadhat bőven. Ha nem is szaladunk mind ingyenkonyhát nyitni (aki azonban megteheti, igenis tegye meg, lécci, lécci), legalább a saját ételeink elkészítése, elfogyasztása, a szeméttároló edényeink megközelítése közben jusson eszünkbe a milánói csoda. Igen, csoda, mert kvázi szemétből varázsolnak szó szerint mennyei falatokat az alighanem horribilis gázsit fel nem számoló szakácsmesterek naponta az éhezők asztalára. Egyetérthetünk benne: ez nem "normális", nem "természetes", ilyenkor az élet rendje kilép a medréből.
Íme, csupán egyetlen működő reform, amely élelmes választ kínálhat az éhezők viadalának (kamionok megtámadása, határon átszökdösés, migrációs feszültségek...) problémájára. Minden gondunk nem múlik el hirtelen az ilyen lélekemelő kezdeményezésektől, de "Isten kenyerének" hozzávalói valamennyiünk asztalán ott pihennek.
Gégény István
* * *
Magyarországon is létezik hasonló kezdeményezés. Talán véletlen egybeesés, talán nem, de a Magyar Élelmiszerbank ötletgazdája egy franciaországi útja során határozta el, hogy létrehozza idehaza a tehetősebbek által feleslegesnek tartott táplálékot a nélkülözők számára megmentő szervezetet.
